A Mihálykáról

Hogy nehogy háttérbe szoruljon, és hogy megemlékezzünk arról, hogy ő is milyen egy édes ügyes kis pofa.
Ez egy tipikus Miska pozíció, épp elillan.


Kilenc hónapos, amennyit odabenn volt, annyit volt már idekinn is, és szerintem nagyon hasonló maradt a jelleme a magzati jelleméhez, de ezt sajnos nem tudom szavakba foglalni, csak úgy érzem. Meg most épp rajta van a kilenchónapos anyámasszony katonája korszak, és átmenetileg nem olyan vagány, de azért az, csak kicsit nyafkább, mint megszoktuk. Különben jön és megy, minden alá benéz, mindent kitanulmányoz, álldogáll, és különféle jóga ászanákba helyezkedik, barátságos az emberekkel, jóindulatúan mosolyog, közben néha szégyellősen elbújik a hátam mögé, és onnan kukkantgat bájosan. Úgy eszik, mint egy könyvvel a hóna alatt trenírozott ifjú báró, de csak annyira válogatós, mint, aki egész nap aratott de egy vereshagyma volt csak az ebédje. Ha meglát azonnal rámmászik, és beleberreg a hasamba, amit szülők szoktak csinálni a gyerekekkel, csak nálunk ez fordítva is van, és még nyafog egy kicsit, hogy hadd másszon már vissza a biztonságos anyaméhembe, vagy valami ilyesmi, aztán talál valami izgalmasat, és fejest ugrik a föld felé, hogy megszerezze azt a valamit, ami általában egy papucs vagy egy telefon, de sohasem játék. És nem szeret idegenek kezében lenni, de az édesapját, bácsikáit, és a nagyszüleit hasonló rajongással övezi, mint engem. A Jancsira iszonyat féltékeny, ami azért különösen nem előnyös, mert ha a Jancsi kesereg valamin, amit azért szokott párszor, és én megpróbálom megvigasztalni, olyankor megjelenik a Mihály a lábamba kapaszkodik és nyafog, ami azért jó, mert nem tudok megmoccanni, mert akkor felrúgom, ígyhát a Jancsit nem tudom letenni, és ilyenkor állunk hárman, ők sírnak, én meg vagy csatlakozom a kesergéshez vagy nagyon röhögök rajtuk, aztán általában valaki megment. És már nem alszik annyira borzasztóan, és hat és fél hét között kel, ami szar, de messze nem annyira, mint amikor fél ötkor tette ugyanezt. És különben is ilyenkor engesztelésül aranyosan összenyálazza az arcomat, úgy örül nekem, én meg neki. Szereti simogatni a kutyát, de a kutya nem szereti, ha simogatja, inkább elódalog, ha meglátja, Mihály pedig boldogan sikongat utána, de utól ritkán éri. Továbbra is minden vacakot a szájába töm, jobb ha fel sem sorolom miket, mert vannak köztük elég gusztustalanok. Azt nem tudom, hogy erről mikor fog már végre leszokni, mert emiatt kell fokozottan a nyomában járni, ami elég nagy kihívás. Amúgy meg kis nyüzüge, pedig eszik, csak letornázza. Mit mondjak még? Hát hogy iszonyú cuki, tényleg, nem azért mert a mienk, hanem mert hivatalosan az.