Tulipánból paprika, paprikából Jancsika, Jancsikából kiskirály, kiskirályból tulipán.

2012. december 31., hétfő

Boldog újévet!

Azt! Nagyon boldog új évet mindenkinek! Meg hogy legyen mindenkinek betevő falatja, tüzifája, szerettei, szabadsága, egészsége, és még világbéke is lehetne, ha nem túl nagy kérés. Aztán majd jelentkezem jövőre.

2012. december 12., szerda

A dühöngő optimista

Én itt mindig a csupa jót hordom össze, a pozitívat, a jókedvet, mert egyrészt ilyen a jellemem, másrészt fontosnak érzem, hogy azt képviseljem, hogy bármily nehéz pakkot dob nyakunkba a sors, lehet attól még jól lenni. De most itt az ideje, hogy eláruljam, az élet szerintem sem mindig fenékig tejfel. Rámtört a forradalmi hangulat és mint blogszerző, úgy érzem nem maradhatok csendben. Nem vagyok nagy politizőz, nem értek hozzá, nem szeretek politizálni, normális országokban az emberek nem is politizálnak, mert nem az ő dolguk... amihez kicsit értek és érint is az az oktatás, és ami most ott folyik attól legszívesebben a falnak mennék, kitépném a hajam, vagy mondjuk Hoffmann Rózsáét. Igen, inkább az övét. És ha én most lennék egyetemista, és nem két kicsi gyerek lenne a hónom alatt, biztos, hogy a fagyhalálig kint rostokolnék az utcákon s tereken a magam, és azok érdekében, akik most kicsik, közepesek, nagyok és a sorsuk múlik azon, hogy dilettáns, vaskalapos, betoji idióták szanaszét verik az egész oktatási rendszert.
Miért nem affelé megyünk, hogy Jancsi és kis kollégái együtt tanulhassanak a többi gyerekekkel, de legalább affelé, hogy ne kerüljenek a tönk szélére vagy még az alá azok az intézmények, ahol tanítják őket és foglalkoznak velük? Miért nem affelé megyünk, hogy a cigány és a nem cigány gyerekek együtt fonják a virágkoszorút az iskolaudvaron ABC formájúra? Miért a körmös, a szegregáció, a differenciálatlanság,  az iskolaköpeny és a "maradj a seggeden és fogd be a szád, ha velem beszélsz" irányába már megint, amikor annyira de annyira sok okos professzor kimutatta már, hogy ez zsákutca, baromság. Miért decemberben kell megtudnia a gimnazistáknak, hogy jövő szeptemberig össze kell gyűjteniük egymilliót, ha tanulni akarnak? Jó tudom, hogy miért, de miért?! Nem gondolom, hogy az oktatás legyen ingyenes, de kerüljön mondjuk annyiba, amennyit egy diák meg tud keresni tanulás mellett, legyen ösztöndíj, legyen korrekt diákhitel, és legyen állami finanszírozás is, de ne úgy, hogy ha mi fizetünk, akkor te meg maradjál, és dolgozz a Kotexnél 30 évig, aztán menjél Amerikába álmot szőni,  és ne egyik  napról a másikra találják ki, hogy ezentúl hogy lesz... és ne kelljen már a Jancsi ovijáért aggódni, hogy túléli ezt a vérzivatart, hanem kapjon tiszteséges támogatást azért a munkáért, és kiemelkedően közhasznú feladatért, amit ellát. Kevés dologban vagyok biztos általában, de abban például igen, hogy egy normális társadalom létrejötte nagyon nagyban múlik az oktatáson, azon, hogy a gyerekek az oviban és az iskolában megtanulják-e elfogadni, meghallgatni, megismerni egymást, megtanulják-e használni az eszüket és a világ adta lehetőségeket, akárhonnan jöttek, akárhány hétre születtek, akármilyen színűek. Mindig elképzelek egy iskolát, ahová buszon hozzák a gyerekeket innen is onnan is amonnan is, nehogy aránytalanul legyenek elosztva, ahol önkéntesek ülnek a spéci gyerekek mellett, hogy ne veszítsék el a fonalat, ahol a cigánygyerekek nem azzal szembesülnek, hogy mit nem tanultak meg otthon hat éves korukig, hanem hogy mi az amit viszont igen, és érték, és ahol a gyerekek olyan dolgokat tanulnak, amit élveznek, aminek van értelme számukra, amit használni tudnak, és ami a javukra válik. És, ami után mindenki felelősen el tudja dönteni, hogy mit akar tanulni, mi akar lenni, mit tud ezért megtenni, és azt reálisan tehesse is meg. De ez lehet, hogy csak akkor következhet be, ha hazánkat  előbb bekapja, megemészti és kiköpi a macskafogó.
Hajrá hajrá egyetemisták!

2012. november 10., szombat

Egy kis Miska

A Miska idő közben két évessé serdült vagy cseperedett vagy mit szoktak ilyen fiatalon csinálni a gyerekek. Nagyon örültem, hogy októberben volt a szülinapja. Ilyenkor ez pont fordítva megy, mint a Jancsinál, nyártól október  közepéig örülök, hogy de jó, hogy nem ma van a szülinapja, aztán örülök, hogy aznap van, és zsúrt rendezek neki.
Mindenkinek megtiltottam, hogy ajándéktárgyakat vegyen, mert éreztem, hogy ugyanúgy azzal az egy dobverővel fog úgyis rohangálni, mint addig, és szerelni az elromlott autóját, és teljesen igazam is lett. Jó, a dobverőn kívül, van egy valódi igazi csavarozó gép, amit a sajátjának tekint, ez a megszólalásig hasonlít egy fúrógépre, és ezért nem annyira jó ránézni, amikor használja, de már eléggé megszoktam, sokszor én magam adom  a kezébe, ha nem hagy mosogatni. És mindig vannak aktuális kedvencei a játékok halmazán kívül eső használati tárgyak közül: ilyenek a derelyeszaggató, a citromnyomó, a franciakulcs, és a habverőfej. Tegnap egy szekrénylábbal aludt, azelőtt a derelyeszaggatóval. Nagyon aranyosan ragaszkodik a tárgyaihoz, például a játszótéren nem száll ki a babakocsoból, mert fél, hogy ellopják (nem én tanítottam neki ezt a hülyeséget), de tényleg nem száll ki belőle, múltkor fél órát álldogáltam mellette, egyszer kelt föl, mert egy dióhéjat meg akart szerezni, de akkoris guggolva haladt, és húzta maga után a kocsiját. Igazából nagyon vicces ez az egész, mindazonáltal várom, hogy elmúljon, és a jószív átvegye az irigység és fukarság helyét, de nem aggódom, majd kinövi.
 Aztán kaptak egy emeletes ágyat is, hisz már nagyfiúk, meg fivérek, meg minden, de az hogy így háromszor akkora lett az ágya mint addig, és rács se volt rajta, azt eredményezte, hogy fél órával nehezebben aludt el, és minden nap ötkor kelt, felkeltette a Jancsit is, majd soha többé nem aludt vissza, ez így ment két hétig, aztán jött az óraátálítás, akkor kiszámoltam, hogy ezentúl négykor fogunk kelni, és ebben a pillanatban felhozattam Olival a pincéből a rácsoságyat, és azóta újra alszunk. Legközelebb akkor alhat a nagyágyban, ha 14 éves lesz. Úgyis sírt, hogy másik ágyikó, úgyhogy ráérünk, most csak annyi a baj, hogy van egy emeletes ágy, ami elfoglalja a fél szobát, és egy rácsoságy, ami meg a maradék félnek a felét...
De attól még, hogy korán kel, és most kisebb a szoba, ő egy tökéletes kisfiú. Játszik, és szerel, és építkezik, és segédkezik, utál hajat mosni, és nem bír a seggén ülni evés közben, vezet, porszívózik, nagyszülőket bűvöl, Jancsit etet, kutyákat simogat, kisvakondért rajong, rendmásniás, és sír (nem! nem!nem! nem kell! sose! nem!) , ha kölcsönad valaki valakinek valamit, mert akkor felborul a világrend, és szeret addig pörögni (táncolni), amíg el nem esik. Az a kis Mihály!
De a Miska legzseniálisabb tulajdonsága, ahogy asszociál és elvonatkoztat, a kis két éves fejével, például ráhúz az ujjára egy olajbogyót, és azt mondja fa. Vagy egy tölcsért beledug az asztalba alulról, és azt mondja lámpa, a botmixerrel borsszórósat játszik, mert tényleg tök olyan, múltkor meg megszólalt egy zene, ami kattogott meg zakatolt, és azt mondta mozdony. Még nem beszél épkézláb mondatokban, de nagyon kifejezően közli, amit mondani akar. A gyerekek annyira vagányak, ha én annyira tudnék egy nyelven, mint ahogy ő tud most magyarul, biztos nem mernék megszólani, mert szégyelném, hogy nem tudok egy perfekt mondatot összerakni és a kiejtésem is rémes. Ami tök hülyeség, mert ő a kis egymás mögé rakott aranyos kis szavacskáival mindent a világon elintéz, elmesél és elmagyaráz. Felsőfokon kommunikál, semmi aggály, ebből tanulnia kéne a sok gátlásos nyelvtanulónak. Felnőtt emberek közül egyedül spanyolokat hallottam 10-es skálán 3-as angol nyelvtudással ennyire vagányul, minden további nélkül kommunikálni.
Most nem fogok tőle idézni, mert a mondandója, még nem elég kiforrott egy gyermekszáj rovat megnyitásához, élő egyenesben persze nagyon szórakoztató kiejtése és mondanivalói vannak. De azért egy nagyon vicceset csinált, amit rögzítenem kell: ellopott egy kocka vajat, Oli utánaeredt, hogy mi van nála, mondta, hogy semmi, - de Miska mi van nálad, - így a gyanakvó apja, - erre ő a fejére tette a vajat, és közölte, hogy kalap. Pont mint Foxi Maxi vagy mit tudom én melyik rajzfilmhős, amikor majdnem lebukik. Oli el is hitte neki, így ő megehette a 10 deka vajat üresen.
Igazából nem ehette meg, de ha tehetné, megenné, pedig az elég undorító lenne.



2012. szeptember 10., hétfő

Ezt csak a csodákra fogékonyaknak ajánlom


Ma ismét elmeséltük a kiskakas gyémántfélkrajcárját,  a Jancsi megint törökcsászár volt. Valamiért, hirtelen ötlettől vezérelve, a végén még faggattam egy kicsit, hogy hogy érzi magát egy ilyen csúfos eset után a kiskakassal, úgyhogy megkérdeztem: 
-       Hogy érzi magát a török császár?
-       Mérges.
-       Mit fog most csinálni?
-       Rabolni. Bandita lesz.

És akkor az jutott eszembe, hogy írjunk egy mesét együtt, hátha kisül valami, és hát kisült. Ez itt: 

-       Kit rabol ki a basa?
-       Süsüt.
-   Ki is rabolta Süsüt, elvette az aranyát erővel… Mit szól most a Süsü?
-       Búsul a vándornak (Kóbor királyfinak)
-       Mit mond neki a vándor vigasztalásul?
-       A Basa bunkó! Elvesszük tőle.
-       Hogyan vesszük el?
-       Varázserővel.
-    El is altatták a törökbasát, kilopták a zsebéből az aranyat..azt mondták…mit mondtak?
-       abrakadabra
-       és átváltoztatták …
-       békává!
-   Reggel felkelt a basa és látta, hogy béka lett, elindult a tóba, de ott azt gondolta: 
-   Nem akarok itt hetrengeni
-   Mit akart inkább?
  Aranyat
-   De nem tudta magát visszaváltoztatni nem volt varázsereje, békaként folytatta az útját. El is indult a békává változott Török basa ment mendegélt egyszercsak megpillantotta a ….
-       A mamáját
-       A mamája mondta neki, hogy jaj mi lett veled fiam, hogy lettél te béka?
-       Dacos voltam
-       És megbántad, hogy dacos voltál?
-       Igen
-       Akkor semmi baj, itt ez a hamuban sült pogácsa indulj el szerencsétpróbálni, hova fogsz menni?
-       Világgá
-       El is indult árkon bokron, hegyen völgyön , tengereken átal, hova ment végülis? Hova érkezett?
-       A nagymamájához
-       Miért hozzá ment? Régen látta?
-       Nem. Remélte hogy segít
-       A nagymamája nagyon örült neki, azt mondta, hogy … mi segítene neki?
-       Varázslat
-       Volt varázsereje  nagymamának?
-       Nem
-       Akkor hová kell menni varázslatért?
-       A Csodavárba
-       El is indult a basa béka hegyen völgyön át… de merre indult
-       Arra mint a mamája
-       A mamájánál volt a csodavár?
-       Nem, csak arrafelé
-       Ment mendegélt míg egyszercsak megpillantotta a csodavárat… hol pillantotta meg?
-       A babán túl
-       Hol volt ez a baba kint a világban vagy a mamája hasában?
-       A mamája hasában
-       Odament hozzájuk a basa? Mondott nekik valamit?
-       Igen: boldogságot nektek!
-       És ők mit mondtak?
-       Jó gyógyulást
-       Mehetett tovább a basa a csodavárba. Milyen volt a csodavár?
-       Varázslatosan szép gyönyörű
-       Milyen színű?
-       Fehér
-       Belépett a kapun. Találkozott ott valakivel?
-       Fehér babával
-       Beszélgettek vagy csak köszöntek?
-       Csak köszöntek.
-       És hová ment a béka basa a várban?
-       A Babaszobába
-       Belépett a babaszobába… mi történt, amikor belépett
-       Visszaváltozott
-       Hogy érezte magát amikor visszaváltozott?
-       Békét javasolt a csecsemőkirály
-       Elfogadta?
-       El
-       Mit csináltak aztán
-       Muzsikáltak
-       Itt a vége fuss el véle?
-       Nem! A basa bejutott a mamája hasába
-       Mit csinált ott?
-       Megint baba volt. Maradt sokáig. Vígan volt.
-       És kijött onnan valamikor? Amikor már jó sokat volt ott?
-   Igen, vasárnap (mint a Jancsi)
-   Melyik hónapban?
-   Március (mint a Jancsi)
-   És mi történt aztán
-   Varázsmama
-   És történt még valami vagy itt a vége fuss el véle?
-   Itt a vége

Kukurikú Törökcsászár!

Miután elolvastam Boldizsár Ildikó meseterápiás könyvét, sokat gondolkoztam, hogy vajon melyik a kedvenc mesém. Nem jöttem rá. Aztán egyszercsak azon kaptam magam, hogy a Miskának minden este a kiskakas gyémántfélkrajcárját mesélem. Tök sokára jöttem rá, hogy lehet, hogy nem véletlen, hogy miért éppen ezt kapom elő a rövidke mesék tarsolyából és nem a három kismalacot vagy a Piroska és a farkast. Biztos mert ez a tökéletes történet!
Az értelmezésem nyilván szubjektív, de szerintem nekem pont jó:
A kiskakas kincsre lel, de elveszik tőle, mindenféle bajba és veszélybe kerül, amikor visszaakarja szerezni, ő pedig minden bajból okul, tapasztalatot gyűjt, felfegyverkezik, és nem adja fel, továbbra is követeli a kincsét, persze megint bajba kerül, mert a kincsket nem adják könnyen, de nem fegyvertelen, mert az előző feladatból tanult, és van a begyében megoldás egy új problémára. Aztán végül nem csak egy kis kincset, hanem rengeteg kincset szerez meg és boldogan él, amíg meg nem hal. A kiskakas vagány és nagyon tetszik nekem.
A Jancsival is elmeséltük sokszor, aztán kitaláltam, hogy játsszuk el, volt mindenféle szereposztás, Jancsi a törökcsászár, Jancsi a kiskakas, Jancsi a krajcár, minden szereposztásban más feladata volt. És hát rettenetesen élvezte, de az hagyján, hogy élvezte, mint a villám, olyan gyorsan cselekedett mindig, mikor a szerepe megkívánta. Lelkesen taszította a legókakast a vizesedénybe, mint basa, nyomogatta a kukorékolós könyv gombját, amikor a krajcárjáért kellet küzdenie, és kopogott a kincseskamrából, amikor krajcár volt, és a kiskakasnak kellett szólnia, hogy merre van. Nagyon jól szórakoztunk, eljátszottuk hatszor. A Jancsi a legszívesebben törökcsászár volt a mesében, ezt most nem fejtem meg miért, biztos jó oka van rá.
Annyira jó, amikor egyszercsak előpattan egy ilyen a fejemből, hogy na játsszuk ezt, kár, hogy nem minden nap.
Kíváncsi vagyok, hogy a Jancsi korú gyerekek, mennyire szeretik ezeket a klasszikus kis Grimm és egyéb meséket. Sok ilyet olvastunk a Jancsinak egész picike korától, főleg magyar népmeséket, és tudom, hogy a rémségek épp a félelmeket hivatottak feloldani, és nem kell megijedni a horrorisztikus elemektől, nem is ijedek meg, csak kíváncsi vagyok, hogy milyen kérdések szoktak felmerülni az ekkorka gyerekekben, melyikek kedvenc meséik, mi jár a fejükben, ha végighallgatják mondjuk a három kismalacot. Tudtok erre mondani nekem példákat? Tudom, hogy minden gyereknek más a meséje, és más az, amitől fél, csak szeretnék valami kis ízelítőt kapni arról, hogy milyen a többi gyerek észjárása ezügyben. Tetszik ez a mesésdi.

2012. augusztus 31., péntek

Brotherhood

Eljött az az idő, hogy a kisfiaim együtt szórakoznak. Nagyon vártam már, hogy kezdjenek valamit egymással. Eleinte mindig egymás mellett feküdtek, és néha összegabalyodtak, amit örömmel láttam, mert mégiscsak kontaktáltak egymással ha esetlegesen is. Aztán a Miska elkezdett megállás nélkül mászni, meg menni, és tett rá, hogy mi van a Jancsival, a Jancsi meg csak figyelte, hogy milyen ügyekben jár el a testvére. Most viszont már játszanak. Főleg azt, hogy röhögtetik egymást. Például a Miska észreveszi, hogy a Jancsi egy hangon nevet, akkor azt egy darabig ismételgeti, amíg hat, aztán próbál újabb és újabb bohóctréfákkal előállni, amiken én mindig, a Jancsi majdnem mindig nagyon jól mulatunk. A Miska meg azon szórakozik, hogy mi nevetünk. Aztán azt is játsszák, hogy a Miska dolgokat tesz a Jancsi szájába, aki tök ügyes, mert nem hányja el magát feltétlenül, és amikor a Mihály végre kiveszi  a szájából a legóembert vagy a paradicsomot, mindig hálásan mosolyog. De az is nagyon jó vicc, ha a Miska bedugja az ujját a Jancsi orrába.
Van az a játék is, hogy a Miska ráül a Jáncsi lábára, mondja, hogy húz húz, a Jancsi meg kihúzza a lábát, felrúgja a Miskát,és akkor mindketten röhögnek.
De sajnos az élet nem fenékig tejfel, ugyanis a féltékenység és a sárga irígység is életünk részét képezik, a Miska olykor nekiesik a Jancsinak, ha épp rosszkor ül az ölemben vagy rossz játékkal próbál játszani, mire a Jancsi megsértődik, és akkor együtt bőgnek.  Bár ha a Jancsi véletlenül inkább nevetni kezd a Miska felháborodásán, akkor a Miskának megtetszik, hogy akkor most röhögnek és átváltanak a nevettetős játékra. Mondom is mindig a Jancsinak, hogy a nevetés a legjobb fegyver, fiam!
És az is zseniális, ahogy a Jancsi pontosan tudja, hogy a Miska milyen szándékkal közelít, mert ha a legjobb szándékkal átgyalogol fején, vagy a gyomrán ugrál, akkor ugyan húzza a száját, de sose sír, viszont, ha az irígység vagy a féltékenység hangját üti meg vele szemben, rögtön biggyed a szája és keserves sírásban tör ki.
A Jancsi igazi ártatlan lélek, semmi rosszindulat nincs benne, ő mindig örül a Miskának, és mélységesen elszomorítja, ha az öccse nem viselkedik elég előzékenyen. A Miska meg, noha olykor bántalmazza a bátyját, ha a Jancsi sírni kezd, vagy bármi baja van, azonnal aggodalmaskodva szalad a segítségére, és megsimogatja, és vigasztalgatja,  illetve értesít egy felnőttet, hogy baj van a Jancsi hányt vagy sír vagy köhögött vagy bármi.
 Nagyon nagyon szeretem ezt a mozit nézni!

A szavak embere lett

Sokmindent mond a Jancsi a kis klaviatúráján, praktikus dolgokat kevésbé, inkább bölcsességeket szeret megfogalmazni.  Meghökkentő dolgokkal tud előállni, mind tartalom, mind szókincs terén. Egy új világ tárult fel előttünk, ahogy kibontakozik az észjárása és a világról alkotott képe, meg a bölcsessége és a humora. És nagyon velősen tud fogalmazni, hisz a francnak sincs kedve órákon át betűzni. Zseniális kis agyacska:

J: A Mamát szomorítja a zene
(és tényleg szomorított a zene)

A kedvenc mondatom tőle valaha, és azt hiszem, hogy ennél szebben ezt az egészet nem lehetne mondani: 
Én: Jancsi miért nem tornázol mostanában rendesen?
J: A Mama betűzi a lelkem

Én: Jancsi, milyen volt a Mamival a napod?
Jancsi: Buta vagy Mama, a Mamival dal az élet

(A "buta vagy Mama" felütés kb minden második párbeszédünkben előfordult egy időben, de azóta azt hiszem megokosodtam. Mindenesetre ez egy jó bizonyíték arra, hogy nem én adom a kezébe a szavakat.)

" Az ögapám a Mama aputkája"

Én: Jancsi tornázzunk kicsit, milyen meséje legyen a tornának?
J: a Mama nagyon buzgó

Én: Jancsi mit szeretnél csinálni?
J: A Mama nem nyugszik

J: Mamit hívjuk telefonon
Én: És mit mondjunk neki
J: Kurvára hiányzik

Én: Jancsi miért nem tornáztál rendesen?
J: Faságot csináltunk
Én: de akkor mi az amit szeretnél?
J: Mese és muzsika

(helytelen a gyerekek előtt csúnyán beszélni, eltanulják, még akkor is, ha ez az utolsó, amire számítottunk)

" Mamával akarok bújni össze"

J:Oli a Mama zsarelme
J: Oli a Mama szerelme

" A Miska bunkó"

"Szeretem a Miskát "



2012. augusztus 20., hétfő

Nyári minden... vízben futás például

Mindig megszivatom magam ezzel a ritkánírással, aztán szedhetem össze, hogy miminden volt.
Főleg Balaton volt, több fordulóban, egyre csökkenő vízszinttel. Ennek ellenére a Balaton a Riviéra, ez nem is kérdés. Például azért csodálatos hely, mert a Jancsi, akit különféle torna helyzetek során sose sikerül rábírni, hogy járás szerű mozgást végezzen, vagy ha nagyon erőltetjük (bár erről rég letettem), annyira kiakad, hogy betonná feszíti a lábát, amivel egyet sem lehet lépni azután. Na ez a kisfiú a Balatonban üdvözült pofával, sőt fülig érő szájjal rohangál, ha jól megtartom a hóna alatt. Jó, nyilván ez nem igazi futás, de egy olyan mozgás, amit maga indít, hasonlít az igazi járásra, és élvezettel csinálja, szóval ártani nem árthat, sokkal inkább hiszek abban, hogy csupa jót tesz. Ezt még a Balatonon kívül a Dunában hajlandó megcsinálni, illetve a lábamon ülve a levegőben vagy homokozóban. Szóval állíthatom, hogy a Jancsi egész nyáron vízben vagy helyben futott, és ha a szobabicikli sport, akkor ez is az. Lehet, hogy pirosfürdőgatyás vizimentő lehet egy nap. A parton még biceg kicsit, de a vízben megtáltosodik, és kiment mindenkit, aki beborul a csónakjával a cápák közé. Erre majd még eddzünk.
Szóval eljött az a pont, amikor lehet vígan ugrálni a vízben, és teljesen simán nyaralni, nincs lyuk a nyakán, nem vagyok fekvésre ítélt terhes, nincs kórházban,  szóval minden csillag úgy állt, hogy mi strandolhassunk, kivéve olykor a vízszintet szabályozó csillagot, de a kicsike fiaimnak a bokáig érő víz is nagyon mély, szóval ezt ők nem bánták.
A Miska annyira odavolt a sok új élménytől, hogy egész nap megbabonázva rohangált és fontoskodott, és tobozt  (bozo) gyűjtött, és motorozott (poto) és az unokatestvérével rendre szcénát rendezett az üdülő étkezdéjében, ránkhozva a szégyent. Meg is fogadtuk egy este, hogy vége a liberális nevelésnek ezentúl könyvvel a hónuk alatt esznek, de mivel ezzel mégnagyobb lett a hangzavar, inkább hagytuk, hogy egymás széke alól vacsorázzák fel a leesett spagettit, és reménykedtünk benne, hogy nem veszi észre senki. Aztán inkább feltaláltuk a forgórendszerben való étkezést, amiből a gyerekeket kihagytuk. Futtában kaptak enni, amíg gyűjtötték a tobozt és motoroztak. Tudom, hogy helytelen, de nem mindig érdekel.
A nyaralás mellett a nyár másik nagy slágere a locsolás, minden este a kertben a füvet, meg a fákat (fa fa) de egy medencében üldögélni is semmi ahhoz képest, hogy milyen azt vízzel megtölteni. Aztán nagy sikernek örvendtek még a csigák (ga), akik nyomot (monyt) hagynak. A Mihály egész nap fáradhatatlanul jön megy, homokozik, legózik (épi) , a Jancsival (Dzsáni) pedig nagyon sokat járunk a nyomában, amit a Jancsi  nagyon élvez. Mindenből kivette ő is a részét, de megvoltak a maga kedvenc játékai is, például csónakázni a kertben álló gumicsónakban, vagyis hajózni a tengeren a kalózhajónkkal, volt vihar, meg kikötés a szigeten és látogatás a dzsungelbe, delfinekkel és bálnákkal beszélgetés, és tengerészdalok éneklése valamint rumivás a kapitány, nem tudjuk hányadik, születésnapján. Meg egy csomót lustálkodtunk is, pedig elhatároztam, hogy majd nyáron milyen keményen edzünk. Na hát nem edzettünk keményen, kivéve a szobabiciklizést. De a vigyorgó fejek arról árulkodnak, hogy ez nem volt baj. Meg van egy olyan tézisünk is, hogy ez a nyár az okosodás jegyében telt, és kevesebb energia jutott a mozgásra (kivéve a vízben futást). De erről rövidesen írok egy külön esszét, idézetekkel.

2012. június 15., péntek

Az örök juhászmezőkre

Oda költözött az öreg Sári kutyánk, a loncsos tagbaszakadt, folyton ugató, vendégek lábába kapaszkodó nyavalyás kis pulink. Remélem, hogy annak ellenére, hogy sokszor voltunk kénytelenek ráripakodni, hogy fogja be a száját végre, jó volt neki nálunk lenni kutyának.
Nálunk eddig nem lehetett köszönni, mert akkor a Sári torkaszakadtából ugatni kezdett, hogy aki egyszer csatlakozott a nyájhoz, az ne nagyon ugráljon, meg ne akarjon mostmár elmenni, maradjon csak szépen ott ahol van. Nem lehetett csöngetni, mert a Sári torkaszakadtából ugatott, hogy jött valaki jött valaki! mit akar, ki az, és meddig marad? Vannak náhányan, akik azt is elmondhatják magukról, hogy a lábukba harapott, hogy marasztalja őket. Most lehet csöngetni is, elköszönni is és sértetlenül távozni is, de nem esik jól, pedig mennyit szapultuk szegény fejét, hogy halkuljon már el, mert felébrednek a gyerekek. Amúgy nem is ébredtek fel rá soha, és a Sári még azt is elnézte a Miskának, hogy botokkal kergeti, pedig zsémbes öregasszony volt már, mire a Miska idepottyant a nyájába, de befogadta szó nélkül őt is és a Jancsit is. Drága kis kidőlt bedőlt Sári kutya, érezd magad jól és tereld a bárányfelhőket mindig jó helyre az örök juhászmezőkön.

2012. június 13., szerda

Rizibizi

Említettem már a Borsóházat. Csodálatos kezdeményezés, és lehetőség arra, hogy a spéci gyerekes családok bázisukként használják ezt a helyet és megvalósítsanak ott minden olyasmit amire eddig nem volt terük. Például azt, hogy együtt lehessenek ezek a családok, és megosszák egymással azt a sok okosságot és tapasztalatot, amire szert tettek az évek során, hogy családi programokon vegyenek részt, úgy, hogy nem kell magukat furabogárnak érezniük, hogy az anyukák balettozzanak és jógázzanak, miközben valaki vigyáz a kicsit bonyolultabb gyerekükre, és hogy olyan gyerekprogramok legyenek, ahol vegyülhetnek a spéci és a sima gyerekek egymással, csakúgy, mint a szüleik. És persze vannak ott terápiák is, sőt most még elsősorban azok, de volt már több okos előadás, ilyenolyan lakoma és táncóra a suta (én) és kevésbé suta anyukáknak, és volt egy olyan gyerekklub, amit egy konduktor és én szerveztünk közösen a borsó (spéci) és a rizs (sima) gyerekeknek, így lett ez Rizibizi klub.
És én nagyon szeretném, ha ebből rendszer lehetne, mert ha valamiben hiszek, akkor az az integráció jótékony hatása, mind az érintettekre, mind a nem érintettekre, legyen ez akár etnikai vagy agysérülésügyi alapon. Bárcsak Svédország lehetnénk, ahol a Jancsi járhatna sima iskolába, csak lenne egy serpája, aki viszi az iskolatáskáját, és segít neki elolvasni, hogy mit írt a tanár a táblára. Bár azt már maga is el tudja, szóval, aki segítene neki a kidobósban dobni a labdát meg ilyenek. 
És mivel nem vagyunk Svédország, ezért meg kell teremtenünk a magunk kis Svédországát, és erre is nagyon jó hely a Borsóház, mert ott lehet ilyeneket kezdeményezni. 
Az első Rizibizi klub a madarak téma köré épült, mivel ebben már járatos voltam, ezért választottam ezt, nem azért mert szeretem a madarakat, mert igazából inkább távolságot tartok, ha egy mód van rá. 
Viszont sok jó lehetőséget rejt a madarak világa, van kb. tizenhárom millió madaras dal, lehet tojásból kikelni, pokrócban és ölben repülni, kukacot gyűjteni, fészket tapasztani agyagból és szalmából, madarat készíteni, tojást és tollat tapogatni, madárcsicsergést hallgatni, színes madarakat nézegetni, satöbbi. Ilyeneket csináltunk úgy, hogy mindenki a maga képességéhez mérten tudjon játszani, de mindenképp érezze jól magát. Remélem, hogy ez sikerült! Még fogunk azon gondolkozni, hogy hogy lehetne minél gördülékenyebb és élvezhetőbb mindenkinek. Az, hogy a gyerekek mit kezdenek egymással és a játékokkal, az persze az életkoruktól is függ, meg a képességeiktől, de a lehetőség adott, és ahogy egyre többet találkoznak, tán elindulnak egymás felé, vagy csak megtanulják természetesnek venni a másik és a másmilyen jelenlétét, és nem megijedni tőle. Most volt négy szem borsó és négy szem rizs, pont jó kis elegy. És ha rajtam múlik, biztos lesz folytatása, mert úgyis szeretnék már valamit csinálni az itthonlevésen kívül, és mivel máshoz nem értek csak a gyerekekhez, (ez mindig is így volt, nem a sok év anyukáskodás tette ezt velem), ezért mi mást csináljak, ha nem ezt, ahova még a két saját fiaimat-borjamat is vihetem, és közben még hasznos is vagyok. Remélem.

2012. június 12., kedd

Ír olvas, derivál

Senki se hitetlenkedjen, mert ez színigaz, kivéve a deriválást, mert azt én sem tudok, de már hallottam róla.
Kezdem az elejétől. Valamikor réges régen, úgy két és fél éve,  megismerkedtünk Barbarával és a szüleivel, (akik egyébként az egyik  leginspirálóbb bicebóca gyerekes család, akiket ismerek). Tőlük hallottunk először a Doman módszerről, amiről többet az ő blogjukról lehet például megtudni. Most nem mesélem el az ő egész módszertanukat, nem is tudnám, hanem inkább csak azt, hogy nekem mit adott ez a módszer. Nekik az a filozófiájuk egyik sarkalatos pontja, hogy az intelligencia nem függ az agysérülés mértékétől, egyszerűen csak sérül a bemenet is és a kimenet is, és ezért hajlamosak vagyunk szellemileg is tehetetlenek gondolni valakit, aki mozgásában, beszédében tényleg az, pedig! pedig! nem is az. És akkor én elkezdtem elhinni, hogy a Jancsi értheti, amit mondok neki, és akár még válaszolni is tud, ha megtaláljuk a módját. Ezen a ponton nagyon sok minden dőlt el, mert lehet, hogy sokkal később jöttem volna csak rá erre, ha egyáltalán. Onnantól kezdve, hogy én feltételeztem, hogy a Jancsi ért engem, és megkíséreltem vele a kommunikálást, ő egyre jobban kinyílt, mert megkapta a lehetőséget, és én is jobban észrevettem annak a jeleit, hogy ért, pusztán, mert el mertem hinni. Ez az egész önmagát erősítette, és így lett egyre okosabb és kommunikatívabb, és egyértelműbb, és kiegyensúlyozottabb. Az első egyértelmű reakciója egy szóban kifejtett dologra az volt, hogy mondtam, hogy leszívom az orrát, ő meg elbőgte magát. ez olyan egyértelmű volt, hogy több se kellett, gondoltuk, ha ezt érti, miért ne érthetne bármit. És utána fejlesztettem vele tökélyre a feleletválasztós módszert, legalábbis kettőnk közt tökéletesen működik, amúgy beszélgető partnere válogatja. 
Domanék azt is mondják, hogy a gyerekeket olvasni kell tanítani, mert nagyonis fogékonyak rá. Na ez nekem eszembe nem jutott volna, ha születik egy sima gyerekem soha az életben nem dugtam volna szótáblákat az orra alá két évesen, és felteszem később se, de itt más volt a helyzet. És megintcsak Barbaráék esetén felelkesedve elkezdtük  Jancsit olvasni tanítani, ugyanis Barbi már igen igen fiatalon nem is tudom pontosan hogy másfél vagy két évesen már betűtáblán kommunikált, ami igen lelkesítő volt.  Elsőre hihetetlen, aztán az ember egyre inkább látja, hogy igaz. Szóval tanítottuk a Jancsit olvasni, hatalmas szókártyákat mutogattunk neki sokszor rövid ideig, ahogy elő volt írva, aztán persze jó szokásomhoz híven trehányult a munkatempóm, és eléggé esetlegesen, de azért kitartóan az orra alá dugdostam a táblákat. De az volt, hogy sose tudtam, hogy ez most bement-e a szemén, bejutott-e az agyába biztosan, nem éreztem, hogy ez most akkor tutira működik. Így aztán szégyen gyalázat, de kezdődött az ovi, más idők jöttek, sutba dobtam a szókártyákat, most nyáron akartam újrakezdeni. Közben viszont az történt, hogy egyre biztosabb lettem benne, hogy a Jancsi látása javult, mert élvezi a könyvnézegetést, megmutat a könyvekben képeket, nem annyira gáz már a szemmozgása sem, noha még mindig eléggé az, de sokat javult az is. Ezért is gondoltam, hogy újrakezdjük az olvasást. Na és most jön a csoda a hihetetlen, de igaz mesebeli történet, tádádádádádádámmmm: 
A Jancsival épp emailt fogalmaztunk Áron barátjának, amikor is hirtelen ötlettől vezérelve, elkezdtem az ő kezével gépelni, leírtuk, hogy szia, és mondtam, hogy most ő, és már vitte is a kezét, és gyors- és gépírta hogy szia (ezt úgy kell elképzelni, hogy én fogom a karját, ő pedig húzza, hogy merre vigyük, mert tartani és irányítani még nem tudja egyszerre). Aztán mondtam hogy most írjuk le, hogy Jancsi, és ő vitte a kezemet, és leírtuk, hogy Jancsi, aztán mondtam, hogy akkor most mondjon nekem valamit, bármit, amit szeretne, és akkor azt mondta, hogy "VINNI A BALATONRA A CSALÁDOT". És nehogy bárki azt higgye, hogy nem kételkedtem, hogy ezt most tényleg ő írta, és nem én vittem igazából a kezét. De egyrészt ott van a kis Hajrá Peti és a Barbi, akik évek óta így beszélnek, másrészt a Jancsi többször bebizonyította, hogy igenis többet tud ő annál, mint bárki hinné, harmadrészt eleinte többször összekeverte az Y-t aV-vel, ami tökre arra utal, hogy látja, hisz ezek hasonlítanak, negyedrészt azóta, százhússzor újrapróbáltuk, és bebizonyosodott, hogy nem csalás és nem ámítás. A Jancsi ír. Mostmár van egy táblája, és azon beszélget. Egyelőre még csak velem, mert azért nem árt, ha az ember ráérez, hogy kb mit akarhat mondani, mert sokszor nem egyértelmű, hogy négy betű közül épp melyiken van a keze. Ha gőzöm sincs, mit akar mondani, olyankor néha vakvágányra futunk, vagy küszködünk mire megvan a megoldás, de a reakcióiból tökéletesen lehet tudni, hogy jó nyomon járok-e az üzenet olvasásában, vagy nem annyira. Meg rá is tudok kérdezni, hogy most tényleg azt mondta-e, hogy  a torna "hála  a Mamának gáz volt" vagy inkább azt hogy "hatalmas" volt, csak valahol elkeveredtem menet közben, és a saját prekoncepcióm szerint néztem, hogy melyik betűn van a keze. Az utóbbit mondta amúgy, szerencsére. Szóval van, hogy nem sikerül, de többnyire sikerül, mert azért annak a képességemnek, hogy gyorsan ráérzek, mi járhat a fejében, hasznát veszem így is.
Szóval a János egy okostojás csudabogár tündér kisfiú, olyan büszke vagyok rá. Büszkék vagyunk rá.
Álljon is  itt néhány sor egyenesen az ő tollából:
Először is, ha bárki (xy) megkéri, hogy mondjon neki valamit azt mondja: "Xy aranyos"
Meg olyanokat ír, hogy "akarok a Miskával játszani" akarok labdán tornázni" akarok! így, ezt mindig eléteszi, milyen cuki már!
Meg hogy "a család hatalmas", meg hogy "akarok a Mamával, a Miskával, Olival, a Mamival, a Marcival, .... lenni a kertben"

És hogy igazán fontos dolgokra is használja az új képességét, megüzente a Zita hasában nődögélő kis Pongrácnak, hogy "maradj a mamád hasában".

2012. június 10., vasárnap

Tié tié tié tié???

A Miska! az annyira egy édes gyerek. A kis cinege hangján folyton csak azt kérdezi tié tié tié tié? és ez a világ összes kérdése egyben, mindent tudni akar, és akkor azt kérdezi tié? Jó a amikor azt kérdezi hol, akkor a kezét is csavargatja közben. Legfőképpen az autókra kíváncsi, ez egy teljesen furcsa genetikai bekódolás lehet a fiúknál, amit én nem érthetek. (Oli szerint a rózsaszín, az a teljesen furcsa, de szerintem téved). Amikor lomtalanítás volt, és három kukás autó jött egy nap, szerintem az volt az élete legérdekesebb napja. De ezt élvezem én is, és ha meglátok egy kukásautót nekem is megdobban a szívem, mert tudom, hogy a kisfiam, majd hogy örül neki, vagy ha csigákat találok, akkor is nagyon örülök, mert majd hogy örülnek a kisfiaim.
 Amúgy jár kel, és intézi a fontos dolgait, például ha kiönti a kakaót, elmegy azonnal a porszívóért, mert szereti a rendet, a napot gyakorlatilag egy partvissal a kezében kezdi. Ha bármi begurul bármi alá, szalad, és hozza a partvist, ha véletlenül letépi az összes virág szirmát, és széthinti a teraszon, fut is a seprűért, és ha meglátja  a kutyát, hozza a felmosófát, hogy kicsit megböködje vele.  Ha pedig a nagyszülők óriáskutyája kerül a színe elé  felkiált "Gyí", és megpróbál ráülni. Amúgy nagyon vicces, hogy hogy kommunikál, mert sokkal szívesebben használ hangeffekteket, és kézmozdulatokat, mint szavakat. Persze vannak szavak, amiket mond, egyre több, de bizonyos dolgokhoz váltig tartja magát, és a meleg, még mindig úgy van, hogy jaj, és hozzá kézelkapkodós pantomim mozdulatok, a csiga meg úgy van hogy psszt, mert egyszer azt találtam mondani neki, hogy hagyjuk a mostmár békén azt a csigát, psszt alszik, mire ő hónapokkal később közölte a csigára, hogy psszt. És ha valamit nagyon akar, akkor rámutogat, bólogat és kopog. És kitalálta, hogy minket úgy szólít, hogy Apa és Anya, miközben ezt az életben nem tanítottuk neki, meg sem említettük, és más sem emlegetett minket ezeken a neveken. Én eddig azt hittem Mama vagyok, Oli meg Oli. De mostmár anya és apa az új nevünk. Reggel ezt kiabálja a kis ágyacskájából, meg azért azt is hogy Mama, de szerencsére, ha nem reagálok, inkább visszaül, és kiolvassa a neki bekészített hat könyvet, és csak utána kezdi újra.
A legviccesebb, amikor a gyakorlatilag ikerunokahúgával együtt hömpölyögnek, táncolnak, és leteperik egymást meg, anyukám szerint, vietnámiul beszélgetnek egymással, miközben az ikerhintójukban sétálnak az iker afroikeás babáikkal, és a saját cipőtalpukat nyalogatják. Verekszenek, kirúgják egymás kezéből a poharat (a Miska), megharapják egymást (a Miskát), húzzák egymás haját (a Miska), lelökik egymást a motrorról ( a Miskát). A Jancsi meg csak röhög rajtuk, néha kap egy kólintást vagy egy puszit, aztán azok ketten továbbhömpölyögnek. Első osztályú komédiások, igazán rengeteget lehet rajtuk nevetni.  És hozzá még tökéletesen faragott cukifejük van, szóval szívmelengetőek ők is.

Rövid látogatás a Varázshegyen

Nem tudom emlékeztek-e rá, hogy a  Jancsinak, kb 1 éve kivették a gégekanüljét, amit jó 2és fél évig viselt, na  annak kanülnek a helyén maradt egy lyukacska, aminek be kellett volna forrnia, de mivel nem ragasztottuk le nap mint nap légmenetesen (mert ez több okból kifolyólag sem volt kivitelezhető), ez nem sikerült. Ígyhát műtétre adtuk a fejünket, vagyis a Jancsiét, de már túl vagyunk rajta, minden jól ment, senki se izguljon. Mondjuk, én azt hittem, hogy nem lesz egy nagy beavatkozás, de azért rendesen megcincálták a nyakát, plasztikázták, a légcsövet is megstoppolták, szabtak-varrtak, de gyönyörű szép lett, jól van, jól veszi a levegőt,  ha épp nincs megfázva, ami egy év intenzív lyukon trombitálás, és a kis résen szelelő légzőrendszer miatti összevissza levegő szívás-fújás után üdítő állapot. Szóval jól ment, jól bírta, hamar felépült, kb 3 óra alatt, de azért 5 nap kórházat a nyakunkba varrtak lelkiismeretességből. Ami meglepő módon nem volt rossz, márminthogy rossz volt, mert kórházban lenni rossz, meg nem lehet aludni, meg kényelmetlenek a székek, de két okból nagyon pozitív volt, egy, hogy sokat voltam a Jancsival, úgy hogy csak vele, csak rá figyelve, ami az utóbbi időkben nem volt sajna jellemző, mert született egy öccse, úgy másfél éve, aki valahogy mindig eltereli a fél figyelmemet, és még oviba is jár, ami miatt sokat van tőlem távol. Na de most nagyon jó volt együtt lenni, sokat beszélgettünk, mindent elmeséltem neki, hogy mi van körülöttünk, mi történik, meg kikérdeztem dolgokról, könyveket nézegettünk, mert mostanában lehet vele könyveket nézegetni.
Énekeltem is neki rengeteget, mert ez volt az óhaja, ő meg áhitattal hallgatta, meg is figyeltem, hogy annyit énekeltem neki az évek során, hogy már majdnem szépen énekelek, csak nagyon unom a dalokat, amiket ismerek, pedig ismerek vagy 2 és fél órányit (Budapest-Villány viszonylatban teszteltem a repertoárom hosszát, igaz ebben versek is vannak).
De ami a legjobb volt, hogy barátkozott a többi gyerekekkel, ők pedig vele. Volt egy nagyfiú  (Áron, 12) gipsszel a lábán, aki nagyon megkedvelte a Jancsit, és közölte, hogy ő egy olyan kistestvért szeretne, mint ő, (anyukájának nyilván lett volna ehhez egy két szava) és folyton vele akart beszélgetni. Ez úgy ment, hogy én kitalálgattam, hogy a Jancsi vajon mit akarhat kérdezni, rákérdeztem, hogy akarja-e azt kérdezni, és ha akarta, megkérdeztem az Árontól, aki válaszolt, aztán ő kérdezett és a Jancsi válaszolt. Ilyeneket beszélgettek, hogy mi a kedvenc állatod, vannak-e barátaid a suliban/oviban, mit szeretsz játszani, van-e kutyád, ilyeneket. Cukik voltak. Meg volt egy kisfiú is, aki egy szabályos kis fékezhetetlen hároméves volt, na vele meg labdáztak, némi gyakorlás után már egészen jól ment, hogy a kisfiú ne a három méterre álló infúziós állványig hajítsa a labdát, hanem csak szépen a Jancsi kezéig gurítsa, és aztán kivárja, míg a Jancsi jó lassan odanyúl és visszapöccinti, de aztán belejöttek és egész jól ellabdáztak. Meg kimehettünk a kertbe hintázni és tavirózsákat számlálni, ami nagyon nagy szabadságérzést jelentett számomra, azok után, hogy mi egykoron 9 és fél hónapot töltöttünk ugyanebben a kórházban két menetben, és az ágy melletti széknél messzebb nem jutottunk a minimum két zsinórtól, ami odakötötte a Jánost. Szóval elégtételt vettünk a sorstól, és egész a hintákig mentünk, és itt egyesítettük a családot, hogy a Miska se legyen félárva kisfiú az édesanyja nélkül, mitöbb piknikeltünk is, szóval jól megmutattuk, hogy így is lehet kórházban lenni, ha már muszáj. De az azért vicces volt, hogy az egyik takarítónő megkérdezte, hogy itt dolgoztam-e, mert olyan ismerős vagyok, mondtam, hogy nem, csak egy darabig itt laktam.

Forgatási szünet, új évad

Igen, igen , jó régen írtam, felelőtlen lusta blogger vagyok. A jövő héten, ezt százszor (ctrl C-ctrl V nélkül) leírom. Ha még egyáltalán vannak olvasók errefelé, akik elolvasnák.
Amúgy jól vagyunk, hol is kezdjem...

2012. április 3., kedd

Isten éltesse!

a Jánokkát, aki a minap négy éves lett! Kénytelen vagyok késve bejegyezni, mert negyedik életévének utolsó hetét lázas, taknyos köhögős betegen töltötte, előtte meg a Miska töltötte ugyanígy az idejét, szóval egy ideig reszkető kisfiúkat dugdostunk hűtőfürdőbe, kúpokat kis fenekekbe, porszívócsöveket kis orrocskákba. De aztán ahogy megbeszéltük, a születése napjára láztalan lett a János, és ünnepelhettünk. Nem sikerült olyan fényesre , mint tavaly, mert ki voltunk nyúvadva, még a csodálatos fő-fő ajándékával sem készültünk el, hiába szabtunk-varrtunk egy hétig minden éjjel, de amint elkészül közzétszem, mert szép lesz. Most is igazából szabnom-varrnom kéne, nem itt netezgetni. De azért nem kell őt sajnálni, kapott rengeteg ajándékot így is. A legjobb a torta volt, amiről valamiért nekünk csak videónk van, (ezt a hülyeséget) ezért nem tudom illusztrálni. De elmesélem. Faggattam a Jancsit, hogy milyen tortát szeretne, közölte, hogy nem érdekli, a torta. Gyorsan rájöttem, hogy biztos, mert nem akar tortát kóstolgatni, nem annyira szereti és ismeri az édességeket, így rákérdeztem, hogy akkor inkább főzeléket kér-e, mondta, hogy igen. Itt akkor kibarkochbáztam, hogy kelbimbós, sütőtökös főzeléket szeretne, amin sokat nevettünk, hisz biztos, nincs sok olyan gyerek a világban, aki kelbimbót kér a szülinapjára, de nekünk azért pont jutott egy ilyen. De azért nem hagytam annyiban a torta dolgot, rákérdeztem, hogy az érdekli-e azért, hogy hogy néz ki egy torta, mondta, hogy az igen. Hosszas profi szintre fejlesztett barkochbázás, anyai ráérzés, kedvenc mesékre való jól emlékezés segítségével az alábbi rendelést vettem fel:
Legyen rózsaszín, kék és piros, és legyen rajta a Bolond Jemelja, a cár, a csuka, és a bábuska ( ők a Csuka parancsára című orosz népmese szereplői, mely mese mostanában a Jancsi kedvence, szerintem teljes dinkaság, de a Jancsinak tetszik, hogy a Jemeljának teljesül minden kívánsága).
Csuka parancsára, szíve óhajára lett is ilyen tortája. És főztem neki egy akó kelbimbós sütőtököt is.
A család muzsikusaitól zenét kért, tudta, kitől mit kell, azt is pontosan körülírta milyen zenét akar, és amikor egy héttel később rákérdeztem, pontosan ugyanúgy elismételte az óhajait, szóval tényleg tudta mit akar. Ezt akarta: legyen benne ének, fiúk és lányok is énekeljenek, legyen benne trombita, dob és gitár, és inkább olyan legyen , hogy subidubi, mint hogy lálálálá (ezt lassan kell olvasni). Kapott ilyen zenét, most végre én is élvezem, amikor zenét hallgat.
És kapott egy Orsi féle Szivárványos zenekönyvet is, amit nagyon szeretünk, és reméljük, hogy a Miska nem fogja titokban lekaparni a színes pöttyöket a metalofonról, (nagyon törtekszik erre, nem tudom, sikerül-e megakadályoznom), mert akkor odalesz a szivárvány és marad a dó, -ré-mi, amit olyan nehéz nekem megjegyezni. És még kapott mindenfélét, de azt most hagyjuk, megyek szabni varrni.

2012. március 2., péntek

Teve ügy update

Ha megkérdezzük a Jancsit, hogy mit csinált vele a teve, bekapja a kezét, vagy ha lusta, akkor csak csattogtatja a fogát.

2012. március 1., csütörtök

Ki?

Ezt a szót mindkét kisfiam tudja mondani, a Miska egész egyértelműen, mindenre, a gorillára, a kenyérpirítóra és a villamos összes utasára. A Jancsi kicsit kevésbé felismerhetően mondja, de megtanultuk, hogy akkor kell mondani, amikor ajtón kopogtatós játékot játszunk, és azért kell mondani, mert mi van, ha a farkas kopog, és ha nem kérdezi meg és csak úgy beengedi, akkor megrágja a kezét, de ezentúl majd a farkast lecserélem tevére. Ezt a játékot imádja a János, a lényeg, hogy van egy kis kartonajtó, amin kopogtat egy vendég, a Jancsi erre megkérdezi, hogy ki (vagy valami hangot ad, de mindig ad, próbálkozik!) és akkor mondom, hogy a mókus/a kisherceg/a Vackor/a csiga, és ha szívesen látott vendég, akkor kinyúl a kis kezével, és kinyitja a kartonajtót a vendégnek, aki aztán megörvendezteti valami kis ajándékkal vagy showműsorral, persze neki eközben is nyújtogatni kell a kezeit, és elvenni meg megfogni meg odaadni, meg megtapogatni és megmutatni mindenféléket. És közben végig vigyorog, és várva várja, hogy ki a következő vendég és mit hoz, és milyen hangja van, és mit énekel majd. Olyan ügyes! és tök motivált.
Most volt szakértői bizottság előtt a látásvizsgálóban, ahol az volt a feladata például, hogy itt ez a csillogó pamacs, fogja meg. Na persze esze ágában sem volt, jó, ránézett, de rágta a kezét, és nem nyúlt érte. Az ilyen helyeken mindig fogyatékosnak tetteti magát... aztán kimentünk a váróba és a kirakós játékban minden figurát megmutatott, és szépen kipiszkálta mindet a helyéről. Aztán a nagyon aranyos pszichológus, minden jót elmondott róla, hogy milyen okos, és észrevette, hogy villant a szeme. Észrevette! Szokott neki tényleg csillanni a szeme, ha valamiért lelkesedik, és ez az asszony már megint egy perc alatt levette, hogy a Jancsi milyen, hogy okos, hogy akar kommunikálni meg, hogy csillan a szeme. Legutóbb, mikor a Jancsi másfél éves korában jártunk ott és addig jobbára csak szánakozó pillantásokat vagy óvatos türelemre intéseket kaptunk, ő már akkor azt mondta, hogy mennyire figyel, hogy reagál és hogy tökre képben van, és ha levonjuk azt a 15 hónapot, amit kórházban volt, épp a korának megfelelő és egyáltalán nem is halmozottan sérült. Imádok hozzá menni, de sajnos ez csak ritkán adatik meg. Kicsit azt hiszem még nálam is optimistább, de ez jólesik.
És még itt kell elmesélnem azt is, mert a kopogás miatt épp ideillik, hogy a Miska eltanulta a Jancsitól, hogy ha valamit nagyon szeretne akkor kopog, vagyis kalimpál a feje mellett. Így mostmár, amikor megkérdezzük, hogy ki akar pokróchintázni mindketten borzasztó lelkesen kopognak a kis szőke fejük mellett. Nincs még két ilyen aranyos kisfiú a világon!

2012. február 21., kedd

Jaj jaj Jaj!

A Miska jajong. Nagyon jól áll neki, amikor üde kis fiatalságával úgy nyög és jajong, mintha fájna neki a dereka meg a térgye, mikor lehajol. Felsepri a kölesgolyókat/lisztet/pelenkákat/ csirkehúst, amit széthintett, és közben nyög meg azt mondja, jaj jaj. Iszonyú vicces... aztán még akkor is jajong, amikor megfogja a forró fűtőtestet, de először engem vonszol oda a kezemnél fogva, és odanyomja, hogy előbb mondjam én, hogy jaj, aztán ő is mondja aranyos kis cérnahangján, jaj. Nyilván tőlem tanulta, hisz mindig mondtam neki, hogy jaj meleg. Meg amikor a Gyerekdalokat akarja nézni, akkor is megfogja az ujjamat, és elvonszolja, (mögötte velem) a DVD-ig, hogy megnyomja a play gombot, ilyenkor nem mondja, hogy jaj, kivéve, ha nem engedelmeskedem, de akkor nagyon hangosan, és le is hanyatlik a földre hozzá. Néha kicsit túlreagálja a dolgokat, és verekszik és pfffújtat, ha csalódás éri, meg fenyegetőzik a mutatóujjával, mint egy pedellus, és úgy táncol, hogy ingatja a fejét vagy topog a lábával, egyszerre még nem megy neki. Jaj! Annyit lehet rajta szórakozni.
Meg aztán az is jaj, hogy a Jancsi kezét megharapta a teve az állatkertben, de szerencsére nem esett baja. Csak nagyon sírt szegényke! de aztán azt nyilatkozta, hogy tetszett neki a teve, és nem haragszik rá, viszont rám igen. De igaza van, mert én vittem a fenevad közelébe. Jaj!!!

2012. január 30., hétfő

Oltás, álomkór, porszívó

A Miska 15 hónapos lett nemrégiben, és ennek örömére kapott valami kötelező oltást, aminek inkább utána se olvasok, mert kötelező, és jobb nem is tudni, hogy más országokban rég betiltották vagy hogy igazából a magyar népet akarják behelyettesíteni idegenekkel, úgy hogy a magyarokat oltással elteszik láb alól. Mindenesetre amióta megkapta a Miska ezt az oltást, a cumijával és a rongyával mászkál fel alá a lakásban és néha lefekszik kicsit, például a konyhakőre. Remélem nem cserélték ki egy idegenre, és ez csak átmeneti. Mondjuk az oltástól lázas lett, attól meg taknyos, meg amúgy én is úgy érzem magam, mint aki 15 hónapos oltást kapott, szóval lehet, hogy a hidegfronttól vagy mitől is van. Mindenesetre jó lenne már, ha nem lenne ilyen kótyagos, ráadásul ugye taknyos is, ezért naponta többször le kell terrorizálni a porszívóval, amit én nem is tudom, hogy hová tesz egy gyerek magában. Van ugye az anyukája, akit szeret, és aki szereti őt, aki gondoskodik róla, enni ad neki, játszik vele, de naponta párszor átváltozik, leteperi őt, a kezeit hátracsavarja és az orrába dug egy üvegcsövet, és berregve kiszívja a kis taknyocskáját. Aztán hirtelen visszaváltozik, és megint muffint süt a frissenvasalt kötényében. Ez szerintem feldolgozhatatlan. A Miska mostanában verkedős is lett. Lehet, hogy emiatt, vagy mert mivel folyton taknyos, nem mehetünk ide-oda és már halálba unja magát itthon, és még az unokatestvére is Afrikába utazott, pedig vele, mivel takony és bacilusközösségben élnek, betegen is találkozhat. Szóval szegény Miskára rájár a rúd mostanában, pedig olyan cuki!

Az ovi

Mondtam, hogy az oviról még fogok írni, akkor hát legyen is így.
Előszöris, az ovi szó hallatán a Jancsi minden körülmények között széles vigyorra vált, és testhelyzettől függetlenül táncolni kezd. Szóval az ovi megkérdőjelezhetetlen részévé vált az életünknek, pedig egy évvel ezelőtt azt mondtam volna, mi van? méghogy a Jancsi oviba? még mit nem!... meg ilyesmik. Aztán ez lett belőle. Most heti 3 napot jár, mert a többi napon a tornára próbálom fektetni a hangsúlyt, ha a Miska hagyja, ugye. Eddig az volt, hogy ebéd után hazahoztam, de most próbáljuk azt, hogy ott alszik, és aztán hozom el, mert ott már mindig pont elalélt, mire jöttem én, amitől totál felpörgött, és örömében, hogy velem lehet, már itthon nem is akart aludni. Akkor tehát, gondoltuk, aludjon ott, és majd frissen kipihenten tettre készen jön haza, de jó lesz. Hát persze, hogy egy szemhunyás nem sok, annyit nem alszik. Mondjuk, ki az, aki úgy emlékszik, hogy valaha is aludt az oviban? Én még ilyen emberrel nem találkoztam, noha nekem, aki szintén így emlékszem, úgy tűnt annak idején, hogy a többiek aludtak, most meg senki sem ismeri be. Na mindegy, szóval nem alszik, remélem majd megszokja és fog, mert tényleg praktikusabb lenne, ezer okból. Ha meg nem, akkor mindegy, akkor majd hazahozzuk aludni. De ez csak egy ilyen kis aktuális ügy, az oviról általában akartam szólni.
Tehát. Van tizenegy gyerek, és azt hiszem 7 felnőtt, de ők nem egyszerre, egyszerre, nem is tudom hányan vannak bent, talán négyen-öten. Még ezt se tudom, na...
De ők mind annyira helyesek, vagányak, kreatívak, nagyon nagyon szeretik a kis tanítványaikat, folyton puszilgatnak valakit, amikor látom őket, arcizmuk se rezdül, ha valaki lehányja vagy összenyálazza őket, mármint, ha a gyerekek közül valaki. És nagyon profik. Minden nap van egy közös csoportos foglalkozás, ami vagy egy mese feldolgozása, megtapasztalása, vagy zenélés, vagy mindenféle érzékszerveknek szóló ilyen-olyan ingerek, vagy mozgós, mondókázós. Ilyenkor nem csak az van, hogy árasztják az ingereket, aztán ők meg fogadják be, hanem csomószor nekik maguknak kell jelentkezni, ha akarják, hogy történjenek velük a dolgok, ki ahogy tud, lehet kiabálni, lelkendezni, nyúlkálni, kopogni, mindegy, csak jelezni kell, hogy te akarsz lenni a következő, akit megnyal a kutya, megszúr a tűpárna, betakar a pokróc, vagy megvilágít a játéknapocska... és akkor vannak napok, amikor azt mesélik, hogy a Jancsi lelkes volt, és aktív és részt vett, és kopogott, máskor meg, hogy inkább csak visszahúzódott, és figyelt. Milyen cuki már, ott ül az ovis csoportban, a gyógyszékecskéjében és kopog, hogy ő akar lenni a hóember legfelső gombóca, és akkor ő lesz, és nyakba veszik. Amúgy nem tudom ám pontosan mi zajlik, mert ezek öt hetente változnak, és én még az elején néztem ezeket végig, azóta már sok víz lefolyt a Dunán.
Aztán vannak egyéni foglalkozások, egy gyógypedagógia, egy torna, és egy látásfejlesztés per hét, de mivel nekünk három nap egy hét, ezért pont minden napra jut egy valami.
A gyógypedagógiai foglalkozásról mindig a beszélgető füzet tájékoztat. Ebben rögzítik ők képekben, tárgyakban, és leírásokban, hogy mi történt az oviban, főleg az egyéni játszáson, és mi is mindenfélét odaragasztunk meg írunk, hogy itthon mi történt, így a Jancsit mindenki megfelelően tudja kérdezgetni a máshol történtekről, és így könnyebben meséli el az élményeit. Tök jó ez a füzet, imádom, bár most egy kicsit szamócás eukaliptusz szaga van, mert az oviban beragasztották a szagos vattákat, amivel a szagolgatni tanultak, és be se tudom csukni, mert egy világító labdát is odacelluxoztak. A Jancsi meg lelkesen mesél, hogy ez volt meg az volt, és megmutatja a dolgokat a füzetében, és mindig megbeszéljük, hogy kit rakjunk bele, mit akar elmesélni az oviban. Na szóval ezen a foglalkozáson mindenfélét tapogatnak, gombot nyomnak, gombnyomással dalt választanak, és énekelnek, festenek és ragasztanak, labdákat hajigálnak, kommunikálnak, beszélgetnek az élet dolgairól. Csuda jópofa dolgok, amiket néha utánuk csinálunk itthon is. Egyszer a gombnyomós kommunikátort is hazaküldték a Jánossal, mert meg akarta mutatni, és azzal játszottunk két napig. Olyan volt, hogy háromféle dolgot rá lehetett mondani, vagy énekelni de csak valami rövidet, és akkor minden gombnyomásra más mondat vagy dal eleje hangzik el. Ez azért vicces, mert akár olyan tud lenni, mintha a Jancsi maga mondaná a dolgokat. Mondjuk elég bizarr volt azt játszani, hogy a Jancsi az én hangomon kiabál, hogy Mama gyere be a szobába és énekelj, szerintem neki is bizarr volt, nem csak nekem, de azért tök jó volt, mert abszolút motiválta arra, hogy akárhogy is, de megnyomja a gombot, mert csak akkor hallom meg, hogy hív. (Persze nem, mert amúgy ott álltam az ajtóban és néztem, hogy mit csinál)
Aztán van a látásfejlesztés, ahol sokszor mindenféle számítógépes figyelős és gombnyomós játék van, ami szintén tök jó, mert nagyon kell, hogy azok a kis kezek jól tudjanak tudatosan működni. Az egy teljesértékű kommunikációt tud eredményezni a jövőben, ha ő tud kezelni valami, akár spéci billentyűzetfélét, és látja, hogy azzal mit csinál a képernyőn. Magyarán tud gépelni vagy karaktereket kiválasztani és ráklikkelni vagy bármi ilyesmi. Szem-kéz koordináció egy szóval. Ez persze bonyolult, és összetett, de valahol itt kezdődik, hogy tudatosan nyúlkál gombok után, aztán majd meg kell tanulnia ügyesen is, hogy azt találja el, amit akar. De amúgy egyre jobban használja a kezeit, mostmár a jobbat is, amit eddig általában ökölben előre behúzva tartott. Most csomót nyúlkál vele és tapogat is, amit eddig csak a másikkal csinált.
Meg aztán van a torna, ami leginkább Bobath, és az ő esetében támaszkodás, gurulás (gyűlöli, utálja, de az oviban, még arra is hajlandó), fejemelés, mindenféle erősítő ügyeskedés. Jókat csinálnak, és nagyon szuper a gyógytornász is. Itthon is ilyesmiket csinálunk, de már nagyon várom a Borsóház megnyíltával járó új hullámot is.
Ezeken kívül pedig esznek vele naponta kétszer, szépen kanállal, oktatólag, fejlesztőleg, ami azt jelenti, hogy heti hatszor nem nekem kell, egy nem evő gyereket enni tanítani, ami azért elég nagy teher levevése a vállamról. És eszik velük ügyesen, és ők meg esznek vele ügyesen, szerintem nálam ügyesebben. Ez persze nem azt jelenti, hogy jelentős mennyiség csúszna le a torkán kanállal, de ez nem is fog egyről a kettőre menni, sőt 3000ről 4000re sem, de apránként egyre jobb lesz, remélem.
Ezeken kívül pedig van a szabadfoglalkozás, amitől eleinte aggódtam, de így már, hogy napi egy csoport és egy egyéni is van, plusz a két evés, még jól megérdemeltnek is tartom. Azt nem tudom pontosan, hogy ilyenkor mi szokott történni, de például olyanok, hogy összetesznek gyerekeket, hogy egymás közelében legyenek, figyeljék egymást, próbálják egymást megfogni, vagy úgy pozicionálják, hogy használja a kezeit vagy kelljen emelgetnie a fejét, vagy állítógépben állítják, hogy terhelve legyenek a csontjai, persze nyilván olyan is van, hogy hanyatt fekve táncol valami muzsikára, de hogy itthon mennyit csinálja ezt, azt el se merem mondani, tiszta ciki, de hát ez a kedvenc időtöltéseinek egyike.
Ráadásul a szabadfoglalkozásoknak köszönhetően barátai is vannak már, sőt állítólag két barátnője is, bár az óvónénik eddig csak egyről számoltak be.
Hát ilyen az ovi, nagyon jó kis ovi, reméljük, hogy megmarad a lelkesedés sokáig!