Tulipánból paprika, paprikából Jancsika, Jancsikából kiskirály, kiskirályból tulipán.

2012. június 15., péntek

Az örök juhászmezőkre

Oda költözött az öreg Sári kutyánk, a loncsos tagbaszakadt, folyton ugató, vendégek lábába kapaszkodó nyavalyás kis pulink. Remélem, hogy annak ellenére, hogy sokszor voltunk kénytelenek ráripakodni, hogy fogja be a száját végre, jó volt neki nálunk lenni kutyának.
Nálunk eddig nem lehetett köszönni, mert akkor a Sári torkaszakadtából ugatni kezdett, hogy aki egyszer csatlakozott a nyájhoz, az ne nagyon ugráljon, meg ne akarjon mostmár elmenni, maradjon csak szépen ott ahol van. Nem lehetett csöngetni, mert a Sári torkaszakadtából ugatott, hogy jött valaki jött valaki! mit akar, ki az, és meddig marad? Vannak náhányan, akik azt is elmondhatják magukról, hogy a lábukba harapott, hogy marasztalja őket. Most lehet csöngetni is, elköszönni is és sértetlenül távozni is, de nem esik jól, pedig mennyit szapultuk szegény fejét, hogy halkuljon már el, mert felébrednek a gyerekek. Amúgy nem is ébredtek fel rá soha, és a Sári még azt is elnézte a Miskának, hogy botokkal kergeti, pedig zsémbes öregasszony volt már, mire a Miska idepottyant a nyájába, de befogadta szó nélkül őt is és a Jancsit is. Drága kis kidőlt bedőlt Sári kutya, érezd magad jól és tereld a bárányfelhőket mindig jó helyre az örök juhászmezőkön.

2012. június 13., szerda

Rizibizi

Említettem már a Borsóházat. Csodálatos kezdeményezés, és lehetőség arra, hogy a spéci gyerekes családok bázisukként használják ezt a helyet és megvalósítsanak ott minden olyasmit amire eddig nem volt terük. Például azt, hogy együtt lehessenek ezek a családok, és megosszák egymással azt a sok okosságot és tapasztalatot, amire szert tettek az évek során, hogy családi programokon vegyenek részt, úgy, hogy nem kell magukat furabogárnak érezniük, hogy az anyukák balettozzanak és jógázzanak, miközben valaki vigyáz a kicsit bonyolultabb gyerekükre, és hogy olyan gyerekprogramok legyenek, ahol vegyülhetnek a spéci és a sima gyerekek egymással, csakúgy, mint a szüleik. És persze vannak ott terápiák is, sőt most még elsősorban azok, de volt már több okos előadás, ilyenolyan lakoma és táncóra a suta (én) és kevésbé suta anyukáknak, és volt egy olyan gyerekklub, amit egy konduktor és én szerveztünk közösen a borsó (spéci) és a rizs (sima) gyerekeknek, így lett ez Rizibizi klub.
És én nagyon szeretném, ha ebből rendszer lehetne, mert ha valamiben hiszek, akkor az az integráció jótékony hatása, mind az érintettekre, mind a nem érintettekre, legyen ez akár etnikai vagy agysérülésügyi alapon. Bárcsak Svédország lehetnénk, ahol a Jancsi járhatna sima iskolába, csak lenne egy serpája, aki viszi az iskolatáskáját, és segít neki elolvasni, hogy mit írt a tanár a táblára. Bár azt már maga is el tudja, szóval, aki segítene neki a kidobósban dobni a labdát meg ilyenek. 
És mivel nem vagyunk Svédország, ezért meg kell teremtenünk a magunk kis Svédországát, és erre is nagyon jó hely a Borsóház, mert ott lehet ilyeneket kezdeményezni. 
Az első Rizibizi klub a madarak téma köré épült, mivel ebben már járatos voltam, ezért választottam ezt, nem azért mert szeretem a madarakat, mert igazából inkább távolságot tartok, ha egy mód van rá. 
Viszont sok jó lehetőséget rejt a madarak világa, van kb. tizenhárom millió madaras dal, lehet tojásból kikelni, pokrócban és ölben repülni, kukacot gyűjteni, fészket tapasztani agyagból és szalmából, madarat készíteni, tojást és tollat tapogatni, madárcsicsergést hallgatni, színes madarakat nézegetni, satöbbi. Ilyeneket csináltunk úgy, hogy mindenki a maga képességéhez mérten tudjon játszani, de mindenképp érezze jól magát. Remélem, hogy ez sikerült! Még fogunk azon gondolkozni, hogy hogy lehetne minél gördülékenyebb és élvezhetőbb mindenkinek. Az, hogy a gyerekek mit kezdenek egymással és a játékokkal, az persze az életkoruktól is függ, meg a képességeiktől, de a lehetőség adott, és ahogy egyre többet találkoznak, tán elindulnak egymás felé, vagy csak megtanulják természetesnek venni a másik és a másmilyen jelenlétét, és nem megijedni tőle. Most volt négy szem borsó és négy szem rizs, pont jó kis elegy. És ha rajtam múlik, biztos lesz folytatása, mert úgyis szeretnék már valamit csinálni az itthonlevésen kívül, és mivel máshoz nem értek csak a gyerekekhez, (ez mindig is így volt, nem a sok év anyukáskodás tette ezt velem), ezért mi mást csináljak, ha nem ezt, ahova még a két saját fiaimat-borjamat is vihetem, és közben még hasznos is vagyok. Remélem.

2012. június 12., kedd

Ír olvas, derivál

Senki se hitetlenkedjen, mert ez színigaz, kivéve a deriválást, mert azt én sem tudok, de már hallottam róla.
Kezdem az elejétől. Valamikor réges régen, úgy két és fél éve,  megismerkedtünk Barbarával és a szüleivel, (akik egyébként az egyik  leginspirálóbb bicebóca gyerekes család, akiket ismerek). Tőlük hallottunk először a Doman módszerről, amiről többet az ő blogjukról lehet például megtudni. Most nem mesélem el az ő egész módszertanukat, nem is tudnám, hanem inkább csak azt, hogy nekem mit adott ez a módszer. Nekik az a filozófiájuk egyik sarkalatos pontja, hogy az intelligencia nem függ az agysérülés mértékétől, egyszerűen csak sérül a bemenet is és a kimenet is, és ezért hajlamosak vagyunk szellemileg is tehetetlenek gondolni valakit, aki mozgásában, beszédében tényleg az, pedig! pedig! nem is az. És akkor én elkezdtem elhinni, hogy a Jancsi értheti, amit mondok neki, és akár még válaszolni is tud, ha megtaláljuk a módját. Ezen a ponton nagyon sok minden dőlt el, mert lehet, hogy sokkal később jöttem volna csak rá erre, ha egyáltalán. Onnantól kezdve, hogy én feltételeztem, hogy a Jancsi ért engem, és megkíséreltem vele a kommunikálást, ő egyre jobban kinyílt, mert megkapta a lehetőséget, és én is jobban észrevettem annak a jeleit, hogy ért, pusztán, mert el mertem hinni. Ez az egész önmagát erősítette, és így lett egyre okosabb és kommunikatívabb, és egyértelműbb, és kiegyensúlyozottabb. Az első egyértelmű reakciója egy szóban kifejtett dologra az volt, hogy mondtam, hogy leszívom az orrát, ő meg elbőgte magát. ez olyan egyértelmű volt, hogy több se kellett, gondoltuk, ha ezt érti, miért ne érthetne bármit. És utána fejlesztettem vele tökélyre a feleletválasztós módszert, legalábbis kettőnk közt tökéletesen működik, amúgy beszélgető partnere válogatja. 
Domanék azt is mondják, hogy a gyerekeket olvasni kell tanítani, mert nagyonis fogékonyak rá. Na ez nekem eszembe nem jutott volna, ha születik egy sima gyerekem soha az életben nem dugtam volna szótáblákat az orra alá két évesen, és felteszem később se, de itt más volt a helyzet. És megintcsak Barbaráék esetén felelkesedve elkezdtük  Jancsit olvasni tanítani, ugyanis Barbi már igen igen fiatalon nem is tudom pontosan hogy másfél vagy két évesen már betűtáblán kommunikált, ami igen lelkesítő volt.  Elsőre hihetetlen, aztán az ember egyre inkább látja, hogy igaz. Szóval tanítottuk a Jancsit olvasni, hatalmas szókártyákat mutogattunk neki sokszor rövid ideig, ahogy elő volt írva, aztán persze jó szokásomhoz híven trehányult a munkatempóm, és eléggé esetlegesen, de azért kitartóan az orra alá dugdostam a táblákat. De az volt, hogy sose tudtam, hogy ez most bement-e a szemén, bejutott-e az agyába biztosan, nem éreztem, hogy ez most akkor tutira működik. Így aztán szégyen gyalázat, de kezdődött az ovi, más idők jöttek, sutba dobtam a szókártyákat, most nyáron akartam újrakezdeni. Közben viszont az történt, hogy egyre biztosabb lettem benne, hogy a Jancsi látása javult, mert élvezi a könyvnézegetést, megmutat a könyvekben képeket, nem annyira gáz már a szemmozgása sem, noha még mindig eléggé az, de sokat javult az is. Ezért is gondoltam, hogy újrakezdjük az olvasást. Na és most jön a csoda a hihetetlen, de igaz mesebeli történet, tádádádádádádámmmm: 
A Jancsival épp emailt fogalmaztunk Áron barátjának, amikor is hirtelen ötlettől vezérelve, elkezdtem az ő kezével gépelni, leírtuk, hogy szia, és mondtam, hogy most ő, és már vitte is a kezét, és gyors- és gépírta hogy szia (ezt úgy kell elképzelni, hogy én fogom a karját, ő pedig húzza, hogy merre vigyük, mert tartani és irányítani még nem tudja egyszerre). Aztán mondtam hogy most írjuk le, hogy Jancsi, és ő vitte a kezemet, és leírtuk, hogy Jancsi, aztán mondtam, hogy akkor most mondjon nekem valamit, bármit, amit szeretne, és akkor azt mondta, hogy "VINNI A BALATONRA A CSALÁDOT". És nehogy bárki azt higgye, hogy nem kételkedtem, hogy ezt most tényleg ő írta, és nem én vittem igazából a kezét. De egyrészt ott van a kis Hajrá Peti és a Barbi, akik évek óta így beszélnek, másrészt a Jancsi többször bebizonyította, hogy igenis többet tud ő annál, mint bárki hinné, harmadrészt eleinte többször összekeverte az Y-t aV-vel, ami tökre arra utal, hogy látja, hisz ezek hasonlítanak, negyedrészt azóta, százhússzor újrapróbáltuk, és bebizonyosodott, hogy nem csalás és nem ámítás. A Jancsi ír. Mostmár van egy táblája, és azon beszélget. Egyelőre még csak velem, mert azért nem árt, ha az ember ráérez, hogy kb mit akarhat mondani, mert sokszor nem egyértelmű, hogy négy betű közül épp melyiken van a keze. Ha gőzöm sincs, mit akar mondani, olyankor néha vakvágányra futunk, vagy küszködünk mire megvan a megoldás, de a reakcióiból tökéletesen lehet tudni, hogy jó nyomon járok-e az üzenet olvasásában, vagy nem annyira. Meg rá is tudok kérdezni, hogy most tényleg azt mondta-e, hogy  a torna "hála  a Mamának gáz volt" vagy inkább azt hogy "hatalmas" volt, csak valahol elkeveredtem menet közben, és a saját prekoncepcióm szerint néztem, hogy melyik betűn van a keze. Az utóbbit mondta amúgy, szerencsére. Szóval van, hogy nem sikerül, de többnyire sikerül, mert azért annak a képességemnek, hogy gyorsan ráérzek, mi járhat a fejében, hasznát veszem így is.
Szóval a János egy okostojás csudabogár tündér kisfiú, olyan büszke vagyok rá. Büszkék vagyunk rá.
Álljon is  itt néhány sor egyenesen az ő tollából:
Először is, ha bárki (xy) megkéri, hogy mondjon neki valamit azt mondja: "Xy aranyos"
Meg olyanokat ír, hogy "akarok a Miskával játszani" akarok labdán tornázni" akarok! így, ezt mindig eléteszi, milyen cuki már!
Meg hogy "a család hatalmas", meg hogy "akarok a Mamával, a Miskával, Olival, a Mamival, a Marcival, .... lenni a kertben"

És hogy igazán fontos dolgokra is használja az új képességét, megüzente a Zita hasában nődögélő kis Pongrácnak, hogy "maradj a mamád hasában".

2012. június 10., vasárnap

Tié tié tié tié???

A Miska! az annyira egy édes gyerek. A kis cinege hangján folyton csak azt kérdezi tié tié tié tié? és ez a világ összes kérdése egyben, mindent tudni akar, és akkor azt kérdezi tié? Jó a amikor azt kérdezi hol, akkor a kezét is csavargatja közben. Legfőképpen az autókra kíváncsi, ez egy teljesen furcsa genetikai bekódolás lehet a fiúknál, amit én nem érthetek. (Oli szerint a rózsaszín, az a teljesen furcsa, de szerintem téved). Amikor lomtalanítás volt, és három kukás autó jött egy nap, szerintem az volt az élete legérdekesebb napja. De ezt élvezem én is, és ha meglátok egy kukásautót nekem is megdobban a szívem, mert tudom, hogy a kisfiam, majd hogy örül neki, vagy ha csigákat találok, akkor is nagyon örülök, mert majd hogy örülnek a kisfiaim.
 Amúgy jár kel, és intézi a fontos dolgait, például ha kiönti a kakaót, elmegy azonnal a porszívóért, mert szereti a rendet, a napot gyakorlatilag egy partvissal a kezében kezdi. Ha bármi begurul bármi alá, szalad, és hozza a partvist, ha véletlenül letépi az összes virág szirmát, és széthinti a teraszon, fut is a seprűért, és ha meglátja  a kutyát, hozza a felmosófát, hogy kicsit megböködje vele.  Ha pedig a nagyszülők óriáskutyája kerül a színe elé  felkiált "Gyí", és megpróbál ráülni. Amúgy nagyon vicces, hogy hogy kommunikál, mert sokkal szívesebben használ hangeffekteket, és kézmozdulatokat, mint szavakat. Persze vannak szavak, amiket mond, egyre több, de bizonyos dolgokhoz váltig tartja magát, és a meleg, még mindig úgy van, hogy jaj, és hozzá kézelkapkodós pantomim mozdulatok, a csiga meg úgy van hogy psszt, mert egyszer azt találtam mondani neki, hogy hagyjuk a mostmár békén azt a csigát, psszt alszik, mire ő hónapokkal később közölte a csigára, hogy psszt. És ha valamit nagyon akar, akkor rámutogat, bólogat és kopog. És kitalálta, hogy minket úgy szólít, hogy Apa és Anya, miközben ezt az életben nem tanítottuk neki, meg sem említettük, és más sem emlegetett minket ezeken a neveken. Én eddig azt hittem Mama vagyok, Oli meg Oli. De mostmár anya és apa az új nevünk. Reggel ezt kiabálja a kis ágyacskájából, meg azért azt is hogy Mama, de szerencsére, ha nem reagálok, inkább visszaül, és kiolvassa a neki bekészített hat könyvet, és csak utána kezdi újra.
A legviccesebb, amikor a gyakorlatilag ikerunokahúgával együtt hömpölyögnek, táncolnak, és leteperik egymást meg, anyukám szerint, vietnámiul beszélgetnek egymással, miközben az ikerhintójukban sétálnak az iker afroikeás babáikkal, és a saját cipőtalpukat nyalogatják. Verekszenek, kirúgják egymás kezéből a poharat (a Miska), megharapják egymást (a Miskát), húzzák egymás haját (a Miska), lelökik egymást a motrorról ( a Miskát). A Jancsi meg csak röhög rajtuk, néha kap egy kólintást vagy egy puszit, aztán azok ketten továbbhömpölyögnek. Első osztályú komédiások, igazán rengeteget lehet rajtuk nevetni.  És hozzá még tökéletesen faragott cukifejük van, szóval szívmelengetőek ők is.

Rövid látogatás a Varázshegyen

Nem tudom emlékeztek-e rá, hogy a  Jancsinak, kb 1 éve kivették a gégekanüljét, amit jó 2és fél évig viselt, na  annak kanülnek a helyén maradt egy lyukacska, aminek be kellett volna forrnia, de mivel nem ragasztottuk le nap mint nap légmenetesen (mert ez több okból kifolyólag sem volt kivitelezhető), ez nem sikerült. Ígyhát műtétre adtuk a fejünket, vagyis a Jancsiét, de már túl vagyunk rajta, minden jól ment, senki se izguljon. Mondjuk, én azt hittem, hogy nem lesz egy nagy beavatkozás, de azért rendesen megcincálták a nyakát, plasztikázták, a légcsövet is megstoppolták, szabtak-varrtak, de gyönyörű szép lett, jól van, jól veszi a levegőt,  ha épp nincs megfázva, ami egy év intenzív lyukon trombitálás, és a kis résen szelelő légzőrendszer miatti összevissza levegő szívás-fújás után üdítő állapot. Szóval jól ment, jól bírta, hamar felépült, kb 3 óra alatt, de azért 5 nap kórházat a nyakunkba varrtak lelkiismeretességből. Ami meglepő módon nem volt rossz, márminthogy rossz volt, mert kórházban lenni rossz, meg nem lehet aludni, meg kényelmetlenek a székek, de két okból nagyon pozitív volt, egy, hogy sokat voltam a Jancsival, úgy hogy csak vele, csak rá figyelve, ami az utóbbi időkben nem volt sajna jellemző, mert született egy öccse, úgy másfél éve, aki valahogy mindig eltereli a fél figyelmemet, és még oviba is jár, ami miatt sokat van tőlem távol. Na de most nagyon jó volt együtt lenni, sokat beszélgettünk, mindent elmeséltem neki, hogy mi van körülöttünk, mi történik, meg kikérdeztem dolgokról, könyveket nézegettünk, mert mostanában lehet vele könyveket nézegetni.
Énekeltem is neki rengeteget, mert ez volt az óhaja, ő meg áhitattal hallgatta, meg is figyeltem, hogy annyit énekeltem neki az évek során, hogy már majdnem szépen énekelek, csak nagyon unom a dalokat, amiket ismerek, pedig ismerek vagy 2 és fél órányit (Budapest-Villány viszonylatban teszteltem a repertoárom hosszát, igaz ebben versek is vannak).
De ami a legjobb volt, hogy barátkozott a többi gyerekekkel, ők pedig vele. Volt egy nagyfiú  (Áron, 12) gipsszel a lábán, aki nagyon megkedvelte a Jancsit, és közölte, hogy ő egy olyan kistestvért szeretne, mint ő, (anyukájának nyilván lett volna ehhez egy két szava) és folyton vele akart beszélgetni. Ez úgy ment, hogy én kitalálgattam, hogy a Jancsi vajon mit akarhat kérdezni, rákérdeztem, hogy akarja-e azt kérdezni, és ha akarta, megkérdeztem az Árontól, aki válaszolt, aztán ő kérdezett és a Jancsi válaszolt. Ilyeneket beszélgettek, hogy mi a kedvenc állatod, vannak-e barátaid a suliban/oviban, mit szeretsz játszani, van-e kutyád, ilyeneket. Cukik voltak. Meg volt egy kisfiú is, aki egy szabályos kis fékezhetetlen hároméves volt, na vele meg labdáztak, némi gyakorlás után már egészen jól ment, hogy a kisfiú ne a három méterre álló infúziós állványig hajítsa a labdát, hanem csak szépen a Jancsi kezéig gurítsa, és aztán kivárja, míg a Jancsi jó lassan odanyúl és visszapöccinti, de aztán belejöttek és egész jól ellabdáztak. Meg kimehettünk a kertbe hintázni és tavirózsákat számlálni, ami nagyon nagy szabadságérzést jelentett számomra, azok után, hogy mi egykoron 9 és fél hónapot töltöttünk ugyanebben a kórházban két menetben, és az ágy melletti széknél messzebb nem jutottunk a minimum két zsinórtól, ami odakötötte a Jánost. Szóval elégtételt vettünk a sorstól, és egész a hintákig mentünk, és itt egyesítettük a családot, hogy a Miska se legyen félárva kisfiú az édesanyja nélkül, mitöbb piknikeltünk is, szóval jól megmutattuk, hogy így is lehet kórházban lenni, ha már muszáj. De az azért vicces volt, hogy az egyik takarítónő megkérdezte, hogy itt dolgoztam-e, mert olyan ismerős vagyok, mondtam, hogy nem, csak egy darabig itt laktam.

Forgatási szünet, új évad

Igen, igen , jó régen írtam, felelőtlen lusta blogger vagyok. A jövő héten, ezt százszor (ctrl C-ctrl V nélkül) leírom. Ha még egyáltalán vannak olvasók errefelé, akik elolvasnák.
Amúgy jól vagyunk, hol is kezdjem...