Tulipánból paprika, paprikából Jancsika, Jancsikából kiskirály, kiskirályból tulipán.

2013. december 8., vasárnap

Epret, kekszet, kesztyűt, gesztenyét

Úgy kezdődött, hogy a Miskával a piacon megbeszéltük, hogy mit kér a Mikulástól, és a felsoroltakból az alábbi rigmust illesztettük össze: Epret, kekszet, kesztyűt, gesztenyét! Majd én, mivel kicsit már ilyen kattant állapotban vagyok, ezt kántáltam egész nap. Például akkor is, amikor János hazaérkezett az óvodából, ahol amúgy a múlt héten a gesztenyepürét tanulták. Minden héten tanulnak egy ételt, amit meg is kóstolnak. A Jancsiról tudni kell, hogy ő szájon át jelképes mennyiségű ételt fogyaszt, ő elegánsan, csövön étkezik, hogy ne kelljen villát emelgetnie a szájához meg ilyenek. Az ételek amúgy már (hála az ovinak) érdeklik, de a nulláról sőt a mínusz 150-ről megtanulni enni, az elég nagy feladat, szóval most ott tartunk, hogy nagy lelkesedéssel kóstol meg egy csomó mindent, de ebből igen kevés az, amit le is nyel. Úgy értem, nem kevés féle, hanem kevés mennyiség. Mondjuk három centiliter per étkezés. De hajdanán onnan kezdtük, hogy hozzáértem az arcához, és elhányta magát. Na ehhez képest az alábbi beszélgetések zajlottak le köztünk Szent Miklós napja környékén:
1.
Én (kántálom) : epret , kekszet, kesztyűt gesztenyét... Jancsi és te mit kérsz a Mikulástól?
J: éneket
Én: hogy énekeljen neked a Mikulás?
J: nem
Én: ja hogy azt, ami az énekben van, amit most kántáltam? Ugyanaz kéred, mint a Miska? Epret kekszet, gesztenyét...?
J: igen
Én: oké, átadom neki ezt az üzenetet

2.
Idő: Mikulás reggele, ami nálunk szégyen szemre szombaton volt péntek helyett, hogy ne késsünk el még annál is jobban az oviból, mint szoktunk. Mihály már fél 6 kor őrjöngve érkezik az összes csizmával és csomaggal, én ugrom, mert tudom, hogy ez az a nap, amikor nem küldhetem el szokásomhoz híven a jó édesanyjába, hogy mért kelt ilyen korán. Minden epret és gesztenyét szétszór a lakásban/megesz, mire a Jancsi felkel kb egy darab mamusz van az ablakban benne egy csokimikulással, mert azt tilalom alá helyztem. A Jancsinak így ezt a  csokimikulást prezentálom, majd megkérdezem, hogy mit kér reggelire.
J: Habot
Én: Milyen habot, tejszínhabot?
J:Igen
Én: Sajnos az nincs itthon, Jancsi!
J: Habal jó az étel!
Én: Ne haragudj, sajna nincsen hab
J: Jancsi bús!
Én: Jaj megígérem, hogy szerzek majd habot, de most mit kérsz kását vagy banánt vagy avokádót vagy mit?
J: Nagy baszameg nincs hab! Nagy csalódás a Mikulás!
Én: de hát Jancsi nem is kértél habot a Mikulástól?
És akkor rájöttem, hogy de! Ő tejszínhabos gesztenyepürére gondolt, amikor a gesztenyéről beszélt, és ez a habot kéri most számon a Mikuláson. Gesztenyét, amúgy kapott, csak nem ilyen cukrászdás kiszerelésben, de végül minden jóra fordult, mert kapott epres gesztenyét, és nagyon boldog volt. Én pedig azóta is ezen a párbeszéden nevetek naphosszat.

2013. november 5., kedd

Mint a rosta lika és még eggyel több

Az úgy történt, hogy Bogi barátnőm közölte velem, hogy van egy ideiglenes kutyájuk, meg kell tőle szabadulniuk, ránk gondoltak, akkor ugye jöhet? Meghánytuk-vetettük az ügyet, a Jancsi lelkesen hő-zött, kurjongatott, és táncolt, a Miska közölte, hogy ő narancssárga kutyát szeretne, a Vica nem nyilatkozott, Olinak fenntartásai voltak, mert úgy tudta, hogy yorkshire terrier, és nem akarta blamálni magát Párizs Hilton strasszos nyakörvű kutyájával. Végül aztán meggyőztem, hogy milyen jól mutat majd a Vicuka retiküljében, fogadjuk el, hisz már hónapok óta eldöntöttük, hogy kell egy kutya, de nem vagyunk hajlandóak egy kisujjunkat se mozdítani annak érdekében, hogy legyen, és lám a sors, most idevet nekünk egyet, aki nélkülünk plázakutya létére a sittes kutyák közé kerülne a telepre. Szóval most van egy kutyánk. Nem is plázakutya mert csak nyomokban tartalmaz yorkshire-t. Van benne még biztos egy s más, amitől inkább egy nagyon aranyos játékkutyának néz ki. Mondjuk szobakutya, amit nem így képzeltem, de mostmár mindegy, kizárni nem lehet, mert kopog az ajtón a műkörmeivel. Amúgy fiú, és a neve Csörcsill, én nem ezt a nevet adtam volna neki. A Miska se, mert ő azt, hogy Utánfutó. De arra sajnos nem hallgat.
Eléggé aranyos, jól nevelt kutya, nem kell már szobatisztaságra tanítani (erről a két új nagymamája biztos mást gondol, mert az ő nappalijaikba odakakilt, de nálunk jól viselkedik), akkor sem harapja meg a gyerekeket, ha a fejére lépnek vagy fojtogatják, olyankor én harapom meg őket. Viszont egy büdös kis kéjenc, és van képe odaheverni, hogy vakargassam a hasát, miután épp leraktam az aktuálisan az ölemben ülő gyereket. Tisztáztam vele, hogy nem magamnak vettem (vagy mi) hanem a gyerekeknek, majd ők simogatják, aztán persze megsimogattam, mert kutyaszemekkel nézett.
Aztán lehet őt sétáltatni is, ami eleinte jó móka volt, mostmár persze uncsi (a Mihályról beszélek). Eleinte összevesztek a Kekelivel (aki az ikerunokatestvére), hogy ki fogja a pórázt, ha az egyik fogta, a másik üvöltött, ha a másik, akkor meg az egyik, és ez így ment végig. A Miska ilyeneket szokott ilyenkor üvölteni, hogy akkor most ki lesz a kutyám? Veszek magamnak egy másik kutyát! Ez nem a Kekeli kutyája! stb... De ugyanezt a világ összes dolgával el szokta mondani, ha épp nem nála van, meg, hogy ő elmegy és vesz magának egy gyerek csatornafedőt, gyerek gyógyszert, illetve egy saját gyereket. Nagyon ért hozzá, hogy hogyan sajnáltassa magát. A Jancsi példás gazdája a kutyának, szívesen sétáltatja, és nem üvölt a fülébe, ő amúgy is példás magaviseletű kisfiú, bezzeggyerek, ő a legjobb fej, hiába próbálkozik bunkónak tűnni a vacak vad fas káromkodásaival, akkor is egy tündér.

2013. október 4., péntek

Illene, ugye néhány szót szólnom a gyerekeimről is

János nagycsoportos óvodássá serdült, ez az utolsó éve, de erről nem akarok beszélni, mert kikészülök, ha rágondolok, hogy el kell, hogy hagyjuk az alma mátert. NEM AKAROM! Az oké, hogy kiesnek a fogai, és hogy ír olvas, de nem maradhatna mégis valahogy örökké óvodás? Na jó, azért ha kívánhatok egyet inkább azt kívánom, hogy vegyék fel a Harvardra, a rúdugrásban nyert olimpiai aranya miatt, szerezzen vörös diplomát, majd legyen ő a NASA elnöke. De aztán unja meg, jöjjön haza és alapítson családot az egyébként béke Nobel-díjas Miss Universe 2034-gyel, és amikor öreg leszek, toljon ki a napra. Bár nem tudom, hogy hogy lesz ez, mert a János mostanában elég bunkó. Félrehív, felvezeti, hogy "bunkó Jancsi", majd olyanokat mond, hogy: "Vacak fas vad!" meg "dac vad fas vacak!" közben kajánul vigyorog és hozzáteszi: "Vacak Jancsi!" néha azt is mondja vacak fas Fruzsi, és akkor megkérdezem, hogy ő most beszólt, és mondja, hogy igen, mire a Miska közli, hogy fasz beszólt, én meg dagadhatok a büszkeségtől. A Vica szerencsére még emberi fül számára nem érthetően fogalmazza meg a gondolatait. Csodálatos, ahogy a Jancsi korszakai változnak, amíg a Vica a hasamban volt, az volt a hippikorszak, minden a csodavárról és a bújásról szólt, aztán jött a Vica, és a csacsacsa, most meg jött ez a bunkó korszak. Olyanokat is csinál még, hogy például ül az ölemben és teljes lendülettel hátra és előre dobálja magát, ráesik a párnákra és röhög, valóban megvadult. Nagyon vicces. De közben tök türelmes, meg cuki, és simán tűri, hogy a két erőszakos testvére átvegye az uralmat, semmi igazi bunkóságot nem csinál, szóval biztos kitol majd  a napra, mert a szíve a helyén van. És tök sokat ügyesedett, mert mielőtt vadul hátra vetné magát, úgy ül az ölemben, hogy alig kell tartanom, és a sokáig alig használt jobb kezével nyúlkál és simogat és játszik (ezt az oviban gyakorolta nagyon sokat, az érdem az övék is) és használja a hangját, már nem kopog, ha valami igen, hanem azt kiáltja, és azt is mondja, hogy . Mondjuk ezt annyira szereti mondani, hogy néha akkor is mondja, hogyha közben azt gondolja, hogy nem, de ő sosem volt az a logikusan gondolkodó fajta.
A Miska most nem annyira bunkó, ő inkább nagyon lelkes és választékos, ilyeneket mond, hogy mikoj baba vojtam, megpijjantottam egy kutyakakit és megettem (ez sajnos igaz).
Ha nagyobb fiú jeszek ehetek majd najancsos jágót, mejt szejetem, mejt jó móka. Az van ideíjva, hogy a Jancsi nem jöhet be a kádba ( néha azért bunkó). Cumizom Mama, csak egy ijinkó picikét! Hoj vojtál Mama ?te nagyon hiányoztáj nekem? Djága Oji, nagyon szejetlek,  Ha meg véletlenül csend van, akkor azonnal megszólal, hogy méjt nem beszéjek? Annyira cuki, persze néha kiég az agyam, és csak hallom, hogy beszél, és már nem is értem, hogy mit mond, de ez részben azért van, mert az ötkor kelő kisfiúk anyukája sajnos nagyon álmos, és puha vattapamacs van a fejében agy helyett. Nem mindig kel amúgy ötkor, csak néha. De erről nem akarok beszélni.
A jelleme viszont nagyon sokat fejlődött. Sokkal kevésbé utálatos a Jancsival, szerintem azért mert nyáron sokat voltunk négyesben (én + a három gyerekek) és nem tudott mindig lelépni valakivel, aki csak rá figyel, így szépen rájött, hogy néha az is elegendő, ha egész nap egy pokrócon ülünk a fűben és hajósat játszunk. Persze két ilyen nap után már nem hogy ő, de én is begolyóztam, de kicsit nehéz volt helyszínt változtatni, úgy hogy a hajósok ötven százaléka nem tud még kúszni se. De a lényeg az volt ezekben az ingerszegény időkben, hogy sokat voltunk együtt, és összeszoktunk ebben az új felállásban is, ez egy amolyan team building volt, és úgy fest, működött. Mindemellett nagyon kedves lett a gyerekekkel, főleg a nála kisebbekkel és nagyobbakkal, a vele egykorúakkal még gyakorolnia kell. Azokból van a környéken a legkevesebb, és mivel csak október közepén lesz 3 éves, nem vették be az oviba. Ezt nagyon sajnálja, de csak mert nem tudja, hogy oda nem anyukástul járnak a gyerekek. Már sokkal szívesebben adja kölcsön a játékait, a kisebbeket ölelgeti, a nagyobb fiúk pedig a példaképei és viszonyítási pontjai az életben. Amúgy egyik percben ő nagyobb gyejek, a másikban kisbaba, hát ezen igazodjon el az ember.
És noha nem az a mindenre felmászó, útra lerohanó, fejjel a falnak menő gyerek egyáltalán, inkább elnézelődik, és mindenről kérdez négyet ötöt, és gondolkozik, és elemez, és mindent meg akar érteni, aztán mindent elismétel, és felemleget, és visszakérdez, mégis úgy el tud fárasztani, mintha kilométereket kéne futnom utána. De mindig nagyon tisztességesen felelek a kérdéseire, és csak 39, ugyanabban a témában feltett kérdés után válaszolok egy barátságos nem tudom-mal, úgyhogy fogalmam sincs arról, hogy honnan veszi, hogy bizonyos kérdésekre úgy válaszol, hogy mejt csak. De nyugalom, nem vagyok mintaanya, bunkó is szoktam lenni, például éjjel fél ötkor, meg amikor azonnal nyávogó hangon kér valamit. Az tökre idegesít.
És hát a Vicuka. Hát ő is nagyon cuki. A minap volt fél éves, erről sem akarok beszélni. Milyen öreg már! Ő egy igazi bűbájos társasági dáma, nem szeret mellőzve lenni, főleg azt szereti, ha az anyukája ölében lehet, esetleg még valamelyik közeli férfirokona is megteszi, de ő az első, aki kitüntet azzal, hogy fél évesen csak én vagyok jó neki bizonyos pillanatokban. Számomra ez nagyon megtisztelő, persze totál kivitelezhetetlen, de akkor is, jól esik, hogy így szeret. Néha kénytelen vagyok üvölteni hagyni, mert épp a testvérbátyjainak ügyében kell eljárnom, szóval leteszteltem már, akarva-akaratlan, hogy mi történik, ha nem rohanok azonnal. Hát az, hogy akkor sokáig bőg. De nem akarom bemártani, mert van, hogy tök sokáig elszórakozik azzal, hogy rágja a zsiráfja haját, és egy kanál sütötökkel is nagyon boldoggá lehet tenni. Rákapott az evésre, arra lettem figyelmes, hogy kinézi a számból a falatot, meg nyúl a kanalam után, úgyhogy arra következettem, hogy biztos éhes, így aztán kapott mindenféle babáknak való ételt, amivel földöntúli boldogságot okoztunk neki, valamint mohó természetére is fény derült. Éjszaka még mindig számíthatok rá, alszik. Ez egy nagyon rendes dolog tőle, meg fogom neki hálálni, amikor majd tinikorukban a Miskát fél 6 órakor keltem, hogy menjen gereblyézni, a Vica és a Jancsi délig alhatnak majd, és akkor is ágyba viszem majd nekik a tejeskávéjukat.
És hát hárman együtt pedig különösen cukik, bár általában kettesével lehet őket tettenérni. A Jancsi-Miska páros egyre jobb. A Jancsi egész egyszerűen rajong a Miskáért, bármin röhög, amit a Miska mond, és ha csak egy fél szót is szól hozzá, majd kiugrik a bőréből. A Miska többször megvédte már a Jancsit vagy inkább a Jancsi javait más gyerekektől, valamint röhögőgörcsöt kap azon, ha a Jancsi feláll. Most az egy slágerjátéknak számít, hogy a Jancsi térdel a hasamon, a Miska kéri, hogy álljon fel, ő feláll, és akkor röhögnek. A Miska-Vica páros az nagyon megható, a Miska teljes átéléssel hajtogatja, hogy nagyon szejetlek Bicuska, Bicuska meg simogatja a fejét. A Jancsi-Vica páros pedig olyan, hogy a Vica markolássza a Jancsi arcát, amit a Jancsi eltűr, ami nála nagy szó, mert az arca, és az egész feje amúgy szent és sérthetetlen. Hárman együtt meg egyelőre heverni tudnak, amit a Miska nem annyira szokott, szóval az ritka pillanat. Majd közlök róluk fotókat, csak ennek mindig technikai akadályai vannak, de addigis gondoltam legalább egy hiánypótló szöveges bejegyzést közzé teszek. Három hirtelenszőke fejet kell hozzáképzelni.
És párdon az elütésekért, újabban írásban hadarok, vagy diszgráfiám lett, nem tudom pontosan, mi van velem, de nincs erőm mégegyszer lektorálni magam.

2013. szeptember 18., szerda

Nyakleves

Nem a gyermekbántalmazásról fogok írni, kérem nyugodjanak meg!
Hanem reklám következik. Bocs, hogy tisztességes blogírás helyett csak itt reklámozgatok, de ez családi ügy, különben sincs időm, mert egy nagymamával kevesebbel számolhatok ezentúl a házunk táján, mert :
Megnyílt Jancsi, Miska és Vica (apai) nagymamájának levesbárja a Nyakleves. Aki közös főztöt szeretne enni a híres blog híres főszereplőivel, vagy csak jól esne neki egy rettentően finom leves, az látogasson el a Budafoki út 27-be, a Műegyetem mögé. Szendvics is van, leves is van. Mi kell még?
Itt a facebookos linkje, annak aki facebook.
Ígérem fogok írni blogot, elkezdtem már egy bejegyzést, de túl nagy falatnak bizonyult, és most pihentetem. Addig egyetek levest!

2013. augusztus 11., vasárnap

Nincs itt semmiféle habostorta

Azért amikor a Jancsi éjjel egyig háromszor kel fel, mert fáj a füle, a Vica megbolondul és nem alussza át az éjszakát, hanem kétszer is felkel (jön a foga, vagy mi?), a Mihály pedig minden éjjel megjelenik az ágyunkban, mert fél a szörnyetegektől, és utána keresztbefekszik, fél hatkor felkel keresi a nyonyiját (ami egy csinos fehér selyemsál volt egykor, most több darab szanaszétfújt zsebkendőfecnire hasonlító kis nyavajás lekoszlott kis izé, és a világon a legnehezebb megtalálni egy szanaszéttúrt ágyban) kakaót kér, majd vagy visszaalszik vagy nem, olyankor egyáltalán nem vagyok aranyos. Köcsög fülfájás! Hülye szörnyetegek! És miért nem születnek a babák foggal? 
Egyáltalán nem vagyok mindig vidám! Remélem most ezt letisztáztuk. 

2013. augusztus 1., csütörtök

Vakmerő nyaralás

Voltunk nyaralni, amitől úgy elfáradtam, hogy azóta sem tudok blogbejegyzést írni róla. Meg biztos a negyven fok hibája is, hogy kihull a kezemből a klaviatúra. Félek, most se fog sikerülni...
Elkezdem azért, lesz, ami lesz.
Még mielőtt a Vica megszületett volna, elhatároztuk szívbéli Zita barátnőmmel, hogy nyáron melléjük költözünk a Völgybe, és kis kommunában neveljük majd fel gyermekeinket. Ez akár meg is hiúsulhatott volna, mert terhesen (nem az erősségem) úgy képzeltem, hogy ennél még a háromgyerekesség is könnyebb, és még olyan elvetemült ötleteim is voltak, hogy szeptembertől befogadok még néhány gyereket és titkos feketén működő magánovit fogok üzemeltetni. Bátran le merem írni, jöhet az adóhatóság, mert fix, hogy nem fogok. De a nyaralás az végül nem efféle hősködés volt, tényleg nyélbeütöttük. Mindig szerettem magam belerángatni olyan dolgokba, amiket nem gondoltam végig, általában bízom abban, hogy majd valahogy megoldjuk. Az egész azzal kezdődött, hogy kétharmad napig pakoltam, és szinte hibátlanul, mert a D-vitaminon és a bilin kívül nem hagytam otthon semmit, ez nyáron a szabadban talán nem is olyan nagy katasztrófa, igaz, hogy az addig már már szobatiszta Mihály azóta elég tágan kezeli a hová lehet odakakilni fogalmát, kb úgy, mint egy kutya, pedig a bili amúgy elég hamar utánunk utazott. Aztán amikor megérkeztünk, kicsit megijedtem, mert emlékeztem ugyan, hogy nem egy villában fogunk élni két hétig, de megijedtem attól, hogy egy szobánk lesz csak, és penészes a hűtő is. Az egy szobát tudtam, de homokba dugtam a fejem, amit amúgy jól tettem, mert a kétségbeesés rövid ideig tartott csak, kipucoltam a hűtőt, felvertünk két utazóágyat és behintettünk mindent a cókmókjainkkal, és ettől minden olyan otthonos lett. Egy szobában aludni romantikus, ezt odáig is fokoztuk, hogy az esti altatásnál öt gyerek és 3 felnőtt volt jelen. Ezt azért a legkevésbé sem nevezném andalítónak. Reggel pedig zsinórban kelt fel mindenki hatkor. Ekkor komolyan belegondoltam, hogy milyen lehet tizen lakni egy szobában. A ház amúgy csodálatos volt, olyan mint egy mesebeli vasútállomás az erdő mellett. Minden rozogaságával és kicsiségével együtt teljesen a szívemhez nőtt. A Miska is csak egy hétig kérdezgette, hogy mikor megyünk haza, utána már nem. A Jancsi az első pillanattól teljes extázisban volt, ő imád nyaralni, szereti, ha természetközeli élményei vannak, napsütés, folyók, tavak, bogarak, kakasok, és nem nyaggatja az anyja folyton valami feladattal. Mondjuk a feladatokkal való nyaggatás többnyire már csak a terveim között szerepel, de ő arról is igyekszik engem lebeszélni, hogy egyáltalán aggódjak az ilyesmin, nem győzi hangsúlyozni, hogy csacsacsa, azaz: anyám álljál már le, ne aggódj folyton, ne akarj mindig hasznos lenni, jól vagyok köszönöm, ismétlem, hagyjál már nyugton. Nyaralás közben jobban megy nekem is, hogy ennek eleget tegyek, hát ezért is olyan jó a nyaralás a napsütés, a bogarak, a folyók és a tavak mellett. A Vica pedig lelkiismeretesen igyekezett alkalmazkodni új körülményekhez, melyek között, ha átváltjuk az én időszámításomra, kb. 5 évet töltött el. Ő eddigi életének tök nagy százalékát nyaralással töltötte, milyen szerencsés kislány.
Nem tudom, hogy önthetném szóba mindazt az élményt, ami minket ért. (most minden nap próbálok egy egy mondatot hozzáírni ehhez a bejegyzéshez, és akkor szeptemberre talán meg is leszek vele). Igazából a lényeg az volt, hogy szomszédok lehettünk Zituékkal, és a gyerekeinek elkezdhették közös gyermekkorukat tölteni. Ó azok a közös gyermekkori nyarak, mondják majd a kocsmaasztalnál/szalagavatóbálon/esküvőn/keresztelőn.
Az első közös gyermekkori nyár az én nézőpontomból valahogy úgy zajlott, hogy felváltva és munkamegosztásban főztünk, összekevertük a gyerekeink neveit, és nagyon sokat cipeltük a Jánost, a Pongit és a Vicát innen oda, majd gyorsan vissza onnan ide, ahogy a napsütés, a Miska, a praktikum vagy a kedvünk diktálta. Fürödtünk a Dunában, egyre nagyobb bátorsággal, meggyőződtem róla, hogy a Jancsi még mindig tud vízben szaladgálni, csak most valahogy kevésbé volt hozzá kedve, esetleg úgy érezte, hogy a csacsacsa életérzésbe nem fér bele, hogy parancsszóra fusson. Jánokka nagy ellenálló lett, elképesztően puszilgatnivaló kaján vigyorral tud válogatott bunkóságokat a fejemhez vágni. És amikor erre azt mondom neki, mi az te is olyan vagy mint az öcséd, akkor azt feleli a fent említett kaján vigyorral a képén, hogy bunkób. Szerintem kedvet kapott ahhoz, hogy őt is egész nap szídjam, mint a Miskát, aki példátlan irigységével és a gányolásra való örökös készetésével vívta ki a haragomat nap mint nap. Arra vágyik, hogy ő is rossz legyen és szidjam, ez nagyon megható, szívesen eleget is teszek neki, csak sosem akkor, amikor számít rá, mert ilyenek a bunkóra fáradt anyák.
 A Vica mindeközben megtanulta magát egyedül elaltatni, ami nem azt jelenti, hogy húsz percig üvölt, majd elájul, hanem szépen elnyünnyögi magát, és megtanulta szopni az ujját is, amit én szintén nagyon meghatónak találok. Valamint, ami még ennél is meghatóbb, hogy szinte kivétel nélkül átalussza az éjszakákat, sőt rendszeresen 9 órát alszik egyben éjjelente. Ettől persze én még nem vagyok kipihent, mert a Miska továbbra is tizenégy kijencen kel, én pedig nem fekszem le korán, mert akkor még ennél is egyhangúbb lenne az életem.  (Ezen a ponton szeretném kifejteni a véleményemet abban a témában, hogy hogy szoktassuk a gyerekünket éjjeli alvásra. Szerintem úgy, hogy szüljünk egy olyan gyereket, aki képes erre magától. Más megoldás nincs.) Hogy az alvásán kívül is mondjak valamit a Vicáról: gyönyörűnek és nagyon kedvesnek találom, sokat mosolyog, és nagyjából jól tűri, hogy 1-3 éves fiatalemberek tenyereljenek a hasára és az arcára elég gyakran. Nagyon szeretem!
Mit meséljek még közben a nyaralásról? Nagyon nagyon jó volt, fárasztó, mint megőrizni a vén banyák nyáját a mesében, miközben álomfőzetet itat veled, hogy ne sikerüljön, de mégis sikerült. Örülök, hogy szedtük a sátorfánkat és elmentünk. Két hétre van értelme sátorfát szedni, egy napra nincs, és semmiféle programot nem szabad előre tervezni, mert semmi de semmi nem sikerül, viszont csak úgy menni kell, ha épp támad egy ötletünk, és főleg rá kell venni a gyerekeket, hogy legyenek elégedettek azzal, hogy a nap nagy részét egy almafa alatt töltik a homokozóban, mert mi szülők, ezzel maradéktalanul elégedettek vagyunk. De nem csak ez volt, mert Dunában fürdés és kavicsdobálás, és kompon utazás, fagyinyalás, gyerekcsiklandozás, hintázás, új gyerekek, bébibékák, kutyák, vaddisznók, rókák és szúnyogok is voltak. Meg a jóbarátok közelsége, ami a hab volt a tortán. Meg egy nagyon jeles egyéves szülinap, ami a hab volt a habon.
Aztán még a Miskáról is kell beszélnem, aki egyfelől nagyon vagány, és tyúkok alól szedi ki a tojást és kutyákat idomít és füvet kaszál, másfelől egy aranyos kis diktátor, a magántulajdon véres védelmezője. Mindent bedobál a kiságyába, amit veszélyben érez más gyerekektől, akkor is, ha az egy bicikli. Ha viszont neki nincs rózsaszín csillámpónija, mint az unokahúgának, akkor egész este azt hallgathatjuk tőle a "velem ki fogjajkozik" hanghordozásban, hogy "nekem nincsen jovam", de ebben a hanghordozásban a kedvencem  a "most akkoj kinek a fejét jugdossam?" Kétségkívül ő diktálja a tempót, arra megyünk, amerre ő visz, a Jancsi a lehető leglelkesebben követi, és minden de minden gesztusáért iszonyú hálás, melyeket azért a Miska nem oszt nagyon bő kézzel, de azért néha megtörik a jég, és kimosolyog a gonosz álarc mögül a szerető öccs. A Miska a Vicát továbbra is körülrajongja, ölelgeti, nagyon szejeti, de ehhez azért az is hozzátartozik, hogyha a kedvenc nagyanyja kezében találja, akkor felszólít, hogy vegyem el tőle.  A Jancsi meg a Vica pedig csendes egyetértésben szeretik egymás társaságát, de ez még nagyon ki fog bontakozni, látom rajtuk.
Hát így nyaraltunk, csudás volt, de azt hiszem életem legfárasztóbb 2 hete, még sose kellett ennyire sokfelé figyelnem ilyen nehezített körülmények között, pedig voltam osztályfőnök is. De lehet, hogy csak a múltba vész, hogy az is milyen fárasztó volt, és majd erre a nyárra is úgy gondolok vissza, hogy milyen egy wellnessz volt. És Oli is ott volt, noha erre külön nem tértem ki, de nevezetessége volt a két hétnek, hogy ott volt, és nem dolgozni. Hamarosan következik a vakmerő nyaralások 3.

2013. június 26., szerda

Hogy megnőnek ezek a gyerekek

Jánokkának kiesett a foga! És már mozog is a következő. Ez mennyire vagány már! Nagyon büszke magára, hogy ő már ilyen nagyfiú. Mi nemkülönben. A Miska pedig megérezhette a Földbolygó miatt érzett lelkiismeretfurdalásomat, és elkezdett bilibe pisilni, és ilyeneket mond utána, hogy gjatujász jám Mama? És én nagyon gjatujájok já. A Vicának pedig egyre nagyobb a tokája, és nagyon kedvesen tud mosolyogni ránk, és mi is rá.

2013. június 22., szombat

Magamról

 Zuhanyozni van időm, aludni is, de az egyik leggyakrabban használt kifejezésem a "mindjárt jövök" és álmomban  kétszer is megjelent nekem Vekerdy Tamás. Arra nem emlékszem sajnos, hogy mit tanácsolt.

2013. június 16., vasárnap

Vakmerő próbálkozások a nyaralásra No. I.

Aki kis gyerekekkel, köztük egy világ dolgaiban még tájékozatlan kéthónapossal, egy ölben cipelendő ötévessel, és egy mindenlébenkanál szociofób két és fél évessel elhagyja az otthon biztonságos melegét, az elmeháborodott adrenalinfüggő, és csak magára vessen, ha a nyaralásról nem bronzbarnán és kisimultan tér haza, tele csodás emlékekkel a koktélokról, román kori kis templomokról és a lagúnán megcsillanó napfényről. Persze mondjuk összesen egy napot nyaraltunk (pont annyit és annyi ideig pakoltam, mintha 3 hétre mentünk volna micsoda baromság), és nem volt se templom se lagúna, de ha lett volna is teljesen mindegy lenne, mert úgyse vettük volna észre. Az egész úgy kezdődött, hogy én beleszerettem a meseterápia módszerébe és elmentem órákat venni a témában, még messze nem fejeztem be, sok dolgom lesz még ezzel. Lényeg a lényeg mindez oda vezetett, hogy a hétvégén felépült egy mesemáglya egy Duna holtág partján és mi vettük a bátorságot, hogy odamenjünk. Nagyon jó ötletnek tűnt, büszke voltam magamra, micsoda programokat szervezek a családnak, alig vártam. Gondoltam legidősebb gyermekemet a mesék, a középsőt a tűz, a legkisebbet a tűz, az anyamellem és a veleszületett jóindulata fogják majd órákra lekötni, így majd boldog csillogó szemekkel hallgatjuk az évezredes bölcsességeket hordozó meséket a tűz mellett, mint ősapáink és ősanyáink. Kishíján így is történt, János nem okozott csalódást, ő boldogn hevert a tűz körül és hallgatta a meséket, Mihály a nyaralás első órájában rettentó lelkes volt. Idézem:
Gyejünk! nyajajjunk! én cipejem a fákat, jakjunk máglyát! én nagyon ejős vagyok! Nagyon jój éjzem magam! menjünk, jó!  A Miska, ha munka van, se lát se hall, csak dolgozik keményen, mint egy férfi. Ha jön egy ártatlan két éves vendég, bent nyüszít a szobában, kezében az ásójával, mert nagyon féjti, ki nem menne a kertbe játszani, bezzeg ha egy szerelő jön, ott terem rögtön, és segít, de minimum megfigyel, de inkább segít. Már egy szekérderék szejszámja van, hogy bárki dolgozik, annak segíteni tudjon. Komolyan megfordult a fejemben a gondolat, hogy óvoda helyett inasnak adom valahová. Mindenki jobban járna. Szóval, amíg munka volt, addig nagyon boldog volt a Mihály, aztán megjöttek a többi gyerekek, amitől a kezdeti tomboló magabiztossága, amit a munka területén joggal megszerzett, romba dőlt, és csak kézen fogva volt hajlandó tölteni a következő pár órát. Ebben a pár órában prezentáltunk egy tripla bőgőversenyt is, a Vica üvöltött, mert baba, és mert a mindenlében kanál anyukája elvonszolta a világ végére egy csomó ismeretlen ember közé, Mihály bőgött, mert elesett a focilabdában, János pedig bőgött, mert megpróbáltuk letenni, hogy megvigasztaljuk a testvérkéit. Senkinek nem kívánom ezt a 10 percet, bár én igazából a második perctől már inkább röhögtem, jobb híján, Oli úgy a nyolcadik perc környékén nyerte vissza a lélekjelenétét. Az egész azért volt különösen kellemetlen, mert egy csomóan körülálltak minket, és rémülten néztek. Affelől nem volt kétségem, hogy    a bőgésnek előbb utóbb vége lesz, inkább az általunk okozott feltűnés feszélyezett kicsit, de nem nagyon. Na, de lévén Mesemáglya meg minden, jó barátaimat Cicót, Mancsit és Cicust hívtam segítségül, akik bőgőversenyt rendeztek, de végül abbahagyták. Nem mindig tudok akkorát nyelni, hogy Cicóékat vessem be, de ha tudok, akkor mindig beválik. Aztán jött a Mesemáglya, ami csuda jól indult, a Jancsi harsányan röhögött a sámándobon (nem, nem vagyunk ősmagyarok) és a mondókákon és anyai segítségemmel a fűben ugrándozott, a Miska pedig egy szúnyogriasztó sprét ütögetett egy gallyal a ritmusra, Vica pedig aluszkált békésen Oli kezében, lám voltak azért jó pillanatok is. Aztán jöttek a mesék,  és a szúnyogok, aztán a Vica kezdett nyűglődni, majd a Miska unta el magát (a mesemáglya célközönsége nem két és fél éves), és onnantól kezdve én sajnos egy mesét sem hallottam, és nem csilloghatott a szemem a tűz körül, de örülök, hogy a Jancsié és Olié igen, már amennyire a szúnyogoktól el tudtak vonatkoztatni. Aztán elvonultunk a osztálykirándulás hangulatú rezidenciánkba, hogy lefeküdjünk az összetolt emeletes ágyainkba, közben nagyon izgultam, hogy a Vica miatt majd senki nem tud aludni, mert elég zaklatott volt szegény, de némi kesergés után tíz órát aludt megszakítások nélkül, ami egyrészt irigylésre méltó tudom, másrészt, arról árulkodik, hogy eléggé kitikkasztottuk szegény kis párát. Aztán reggel felkeltünk, felírtuk az emeletes ágy aljára, hogy itt rohadtunk egy napot, szépen visszarendeztük a szobánkat, fürödtünk egyet a Duna holt ágában és hazakocsikáztunk. Kisbabával autózni szívás.
Az egynapos tesztnyaralásunk után készített interjút is leközlöm:
Én: Mi volt a legjobb?
J: duna
M: a tűz
Én: ki tetszett nektek a legjobban?
J: csak mi
M: Oji
Én: és a gyerekek közül?
M: A Jancsi
Végül három gyerekből kettő azt mondta, hogy jól érezte magát, egy meg még nem tudja elmondani, hogy mennyire jól érezte magát, reméli máskor is visszük. Két szülőből kettő azt mondja, hogy gyerekekkel nyaralni nem annyira könnyű, de itthon maradni viszont unalmas, úgyhogy még megyünk. És majd még mesemáglyára is úgy 4 év múlva, mert csillogó szemmel akarok ülni a tűz körül, és nem csak arra visszaérni (amikor visszamentem, hogy összeszedjem a a piknik takarót, a három pisis pelenkát és a zsíros kenyér héjját) hogy ... és attól fogva a sah soha többé nem ....(nem tudom mi mert még ezt se hallottam rendesen) ... és akkor áhitatos csend, majd néhány sóhaj, hogy ez gyönyörű volt, én pedig eltolom a három pelenkával, a pikniktakaróval és a zsíroskenyér héjjával megrakott babakocsit a sötétben, és fegyelmezetten konstatálom, hogy ez a mesemáglya, és a világ legszebb meséje,  nekem most attól tartok kimaradt. De nincs itt a vége és nem futok el véle...

2013. május 25., szombat

Lótásfutás

Példátlan blamázs, harmadszor futok neki egy blogbejegyzésnek, de elégedetlenül kitöröltem mindent. Meg már kb egy hete írom, mert nincs egy bejegyzésnyi időm egyben. Képtelen vagyok értékelhető sorokat papírra vetni, biztos, mert ismét egy olyan szakaszába ért az életem, hogy tizennégy kijencen kelek minden reggel, és nem a Vica miatt, hanem a Mihály miatt, aki így nevezi a reggel 5-6 órát. De így jár, aki olyan, mint a nyulak. Soha egy percig nem hittem, hogy most majd könnyű lesz. Annyiban könnyű most, hogy eltelt a hat hét, és végre fitt vagyok, és emelhetek, lóthatok futhatok kedvemre. Rettentőn utáltam már, hogy fizikai korlátaim vannak, és hogy mindig másokat kell megkérnem, hogy tegyék a Jancsit innen oda. Ennek vége, végre újra cipelhetek, közben csak annyi történt, hogy a Jancsi hízott kb másfél kilót, és nőtt 10 centit. Az én karizmaim viszont elsorvadtak, hiába kezdtem el őket felfejleszteni egy 2 kiló 20-as kis súlyzóval, ami egyre nőtt, és mára már 3kiló 70 dekás (már 93, mert miközben írom ezt a nyamvadt kis bejegyzést az idő egyre csak telik), mert  a picike kis lányom egy éhenkórász. Hol van már az a kislány, akit nem lehetett felkelteni, hogy egyen, és édesanyja aggódva gyűrögette aprócska lábujjait, hogy nehogy szomjan vesszen, és sárga maradjon? Hol van az a kislány, aki 3 hét alatt 14 percet sírt? Hát én mondom, kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Ez a másfél kiló fenekestül felforgatta a közeljövő képemet. Én azt hittem, hogy egy harmadik gyerek tudja, hol a helye, és nem vár túl sokat az élettől, na de ennél már csak én vártam többet. Egyébként tökre túlzok, Vicinális még mindig elég sokat alszik, és ha van a szájában egy anyamell, akkor semmi baja semmivel, és a többieket tökre nem zavarja, ha sír, csak engem, mert a babasírás evolúciósan nagyon idegesítőre lett kifejlesztve, legalábbis ivarérett nők számára biztosan. Kicsit kevesebbet pillog békésen, amikor ébren van, és többet bőg, mint eddig, mindössze ennyi történt. Csak úgy elképzeltem, hogy ő majd sohase sír, mert csodagyerek, meg táltos, meg mittudomén micsoda, de hát még a csodagyerekek és a táltosok is sírnak ezek szerint, vagy ő nem az. Amúgy el vagyok tőle ragadtatva, annyira szeretem már ilyen hamar, pedig még alig ismerem, a lelkemet harmónia tölti be vele kapcsolatban, ami eddig sosem így volt, mert a Jancsi ugye tudjuk merre csavargott élete első évében, a Mihálynál meg meg voltam zavarodva, hogy most mi van, és most úgy emlékszem vissza, hogy korábbi traumáim miatt kicsit zaklatott és ügyetlen anyja voltam, és azt se tudtam, hogy oldjam meg, hogy mindkettőjükkel törődjek. Hárommal sokkal könnyebb, mert alapból lehetetlen mindegyikkel törődni, úgyogy kevésbé stresszelek, ha nem sikerül.
A délutánok egyik gyerektől a másikig kapkodósak egyelőre... vagy mostmár mindig, de délelőttök azok aránylag békések, mert akkor a Jancsi oviban van és nem rendetlenkedik itt nekem  nyugodt a lelkem, hogy jó helyen van, ahol figyelnek rá és játszanak vele, nem úgy mint itthon. A Mihályt ilyenkor próbálom a kortársai közé vezetni, de sajnos jobban utálja a gyerekeket, mint egy nyugalmazott pedellus. Ő tulajdonképpen a Tesz-vesz város lakóival barátkozna legszívesebben, ő egy igazi kétkezi munkás beállítottságú kisfiú, aki az ijjatos szappanjaival, a begyszejeivej (vegyszer) és a szejszámjaivaj mindent megszejej és kitakajít és csak akkor áll szóba bárkivel is, ha ásó, nyesőolló, felmosórongy, flex vagy fűnyíró van a kezében, de legalább autóval jött, akinél mindezek nincsenek és még autóval sem jött, és nem is ismeri, attól nagyon fél. Ha pedig még gyerek is, aki hozzányúl a játékaihoz, összeomlik a lelke. Nem irigy, hanem valami sokkal bonyolultabb, mélyebb érzés ez nála, mintha a haját kérnék kölcsön vagy az egyik lábát, úgy érzi magát nagyjából. És eközben rá is jöttem, hogy milyen álszentek vagyunk mi felnőttek, amikor szapuljuk a gyerekeinket, hogy milyen irigyek, amikor nem adják oda a játékaikat a játszótéren. Hát mi talán odaadnánk a homokozólapátunkat annak, aki mellettünk ül a buszon, vagy békésen néznénk, hogy valaki elteker a műanyag motorunkkal, amit leparkoltunk, amíg beugrunk a közértbe zsemlyéért, és elhinnénk, hogy úgyis visszaadja? Frászt. Szóval ez a testvérügy a magántulajdon köré fonta magát, pedig a magántulajdonhoz való viszonya már eddig sem volt átlagos, most inkább fokozottan súlyosnak nevezném a helyzetet.
És a Miska egy igazi kis tudálékos kis mániákus is,  mindent 42-szer elmond és megkérdez, és a gyerekek erre sose válaszolnak, úgyhogy csak a Vicát szereti meg az unokahúgát, de őket nagyon,  és a lelke legmélyén a Jancsit, de erről nem beszél, sőt. A kis ajanyajmát megpuszijgatja és fogjajkozik veje, és a kis kezét gyűjögeti és nagyon szejeti a testvéjét, de ha Jancsit magamhoz veszem, rögtön szomorú arccal megállapítja, hogy itt nincs nekem helyem, és tüntetőleg lelép valaki mással, vagy lökdösni kezdi a Jánost, de már azért nem olyan kerge mint az elején. És azért vannak gyerekek, akiket egész jól elvisel, de nem sokan. A Jancsi közben teljes nagyfiús megértéssel kezeli a helyzetet, hogy valaki mindig vagy üvölt, vagy karattyol vagy követelőzik, megállapítja a tábláján, hogy mindkét testvére bunkó, ami annyit jelent, hogy mind azt akarják, hogy mindenki velük foglalkozzon, és mindehhez elnézően mosolyog, és örül, ha mégis jut rá egy kis idő. Ide jutottunk. De nem fogom annyiban hagyni, János fiam pedig igenis fog törődést kapni. Vele amúgy mostanában beszélgetni a legjobb, de társalgásaink mélysége nem teszi lehetővé, hogy megosszam őket, mert nagyon éteriek. Annyit mondhatok, amit viszont a Jancsi is tud már mondani, hogy titok, kattog, tikk tokk, és Vicát is tud mondani, azt mondja Vööö és aztán cuppantás. És tudja mit mond a kakas. És tud torkaszakadtából üvölteni. Kb egy éve zárult le a lyuk a nyakán, és azzel a kanülös élet is, és hova jutottunk. Hát ilyen aranyosak, bonyolultak, okosak és szépek.















2013. április 21., vasárnap

Feljegyzések az alomból

Elmesélem, milyen, amióta annyi gyerekünk van, mint a rosta lika. Nézzük sorban: Van egy darab áldott jó kislányunk, eszik, alszik, pillog, az eddig sírással töltött percek száma 19 nap alatt kb 14 perc. Jó mondjuk nagyon sokat alszik, de a Miska ennyi idős korára már pontosan olyan zsémbes volt, mint most. Remélem ez a későbbi jellemét is előrevetíti (mármint a Vicáét), bár sejtem, hogy ez nem ilyen egyenesen arányos dolog. Aztán van egy darab mostanra megkergült Mihály, aki egyfelől "Jaj de szép a Bica, de szép a Bica", aranyos jótestvér, másfelől, "Jancsi ne jöjjön, Jancsi ne öledben legyen" undokbéka testvér. Plusz mindig rosszban sántikál, direkt nem azt csinálja, amit kérünk tőle, viszont direkt azt csinálja, amit kérünk, hogy ne, kimászik a kiságyából és megint hatkor kel, és ilyeneket mond, hogy: Nughass Mama, nughass, azéjt odakentem, mejt festék oda vajó. És ha Oli épp a Jancsit pelenkázza én meg a Vicát szoptatom, leül egy székre és őszinte érdeklődéssel megkérdi, hogy vejem ki fogjajkozik? Szóval rájött, hogy kicsesztünk vele, túl sok a testvére, és csúnyán leveri rajtunk, rajtam konkrétan is. De meséljenek erről az eddig hozzámvágott tárgyak: a könyvek, a sámli, a gumiló, a zoknik, stb. Aztán van még a gonosz velőtrázó sikoly és a csapkodás is. Remélem hamar elmúlik. Ez így elég ász párosítás az én terhesség utáni szoptatós lelkiállapotommal, amikor félóránként el tudok pityeredni bármin mint egy nebáncsvirág, egy mimóza. Úgy kell magam figyelmeztetni, hogy nyughass Fruzsi, nyughass ez a saját két és fél éves fiad, nem egy tahó biztonságiőr küldött el az anyádba, jó lenne, ha nem sértődnél meg nagyon.
Aztán ott a Jancsi, aki kezdetben azt mondta, hogy nagy csalódás a baba... azért Vica édes, de mára már azt vallja, vacakság a csalódás, és Vica csacsacsa, meg hogy a szívébe ért a csodavár és ha hazajön az oviból rögtön számonkéri, hogy Vica hol a szöszben van, viszont a szerinte a Miska csuda bunkó valamint sutyó. Szóval végsősoron úgy lett, ahogy eredetileg elképzeltem, a Jancsi hamarabb belátta, hogy szeretjük még, úgyhogy ő már békés, és nem biggyeszt, és boldog, ha mellette van a Vica.
A Miska meg külön utakon jár, és semelyik testvérével sem hajlandó osztozni senkin és semmin. De nem kell sajnálni, mert mindig az a vége, hogy mindenki csak vele fogjajkozik. A Vica meg annyira egy kis szagolgatni való kis szuszogós kis aranyalma. Csodálatos az idill, melyet velőtrázó sikoltások, dühödt üvöltések, zöldre festett falak, kiborult műzlik, és a megszámlálhatatlan szaros pelenka gazdagítanak.

2013. április 6., szombat

3, azaz három, azaz HÁROM...

... gyerekünk van mostmár! Hát épp ahogy megjósoltam, mindenórás voltam tényleg. Éppen a kijelölt időpontnál egy hónappal hamarabb, DE NEM ELŐBB, megszületett komoly felnőtt nevén Éva, de magunk közt csak Vica lányunk. A jeles nap 2013. április 2. Ő egy komoly kislány, nem a bolondok napján született. Paraméterei: icike picike, de éppen elég nagy ahhoz, hogy még hazaengedjenek simán. Különben is láttunk már kisebbet. Sokkal nagyobbat nem. Én három gyerekben hordok ki annyit, mint egy bátrabb kismama egyben, úgy kb 5 és fél kilót. Na jó az azért extrém, de tudjuk, hogy van ilyen is. Én a magam részéről a mütyűrökre specializálódtam. Szóval nagyon szép, nagyon formás, nagyon picike, nagyon békés, annyira, hogy úgy kell felverni, hogy egyen, amúgy alszik, mint a tej, eddig kb ötször három percet volt ébren, de még a hasamban kéne lennie, ezt pótolja így az a kis aranyalma fejecske. Mondjuk ott többet ugrált.
Minden flottul ment, nekem beindultak a fájásaim, futottunk a kórházba, ott még kicsit szenvedtem, úgy 4 órát, ilyen olyan mérőkkel a hasamon, ágyhoz szegezve próbáltam kibírni, hogy nagyon fáj, aztán mivel, ha nem lettem volna kötelező császármetszésre ítélve, pikk pakk megszületett volna a Vica, inkább villámgyorsan műtőbe toltak, ott intézkedtek, és lám pikk pakk meg is született. Annak örülök, hogy mint a Miska ő is magától indult kifelé, noha mindkettőjüknél köteleztek a császárra, mert a Jancsi születésekor szerzett függőleges hasfelmetszésemmel nem mertek szülni hagyni. Ez amúgy életem egyik legnagyobb bánata és hiányérzete, de mivel nincs mit tenni, lenyelem. Utálom a császármetszést, nagyon fáj még mindig, használhatatlan invalídus vagyok.
A bátyak reakciói nagyon megleptek.  Azt gondoltam, hogy a Miska féltékeny lesz és tüntetően undok velem, erre föl boldogan vette át a húgát a kórházfolyosón, közölte, hogy megmentem Bicát a kójházból, ő Bica, van foga? van jába? majd némi szülői segítséggel behelyezte az autósülésébe. Puszilgatja, birizgálja, anyatejet akar étkezni, befekszik a bölcsőbe és oázik, ilyeneket mond, hogy én szejetem Bicát, fogjajkozom veje! és engem is szeret még, pedig elhagytam kétszer három napra. Este, amikor énekeltem neki kb hatvanszor kérdezte, hogy Mama?gondolom ellenőrizte, hogy ott vagyok-e valóban és nem magnóról éneklek vagy ilyesmi.
A Jancsi meg, hát nagyon büszke vagyok rá, úgy viselkedik, mint egy igazi suttyó ötéves, aszongya a tábláján: Mindenki Vicát szereti csak meghogy remélem Vicának van saját családja, aki szereti. Duzzog, nyavajgós, biggyeszt, durcás és lépten nyomon hangoztatja, hogy nem szeretjük már. Annyira cuki. De tökre értem, az ő életéből is eltűntem kétszer három napra és, nem tudom most ölelgetni se meg összebújni, mert rohadtul fáj a hasam, és abban a percben halnék meg, ha ráfeküdne, és ez neki nyilván nagyon vacak. Azért azt állítja, hogy szereti a Vicát, de az eddigi extatikus rajongása alapján kb tüzijátékot vártam volna tőle, de minimum boldog arckifejezést, mire ő bús és blazírt pofával mintegy eltűri hogy várvavárt, általa intézett kishúgát az ölébe helyezzük. Szerintem csodálatosan kifinomut reakció, és egyben arra utal, hogy Jánokka sem csupán egymerő éteri jóindulat, hanem megátalkodott átlagos ötéves, ami valahol megnyugtató, mert annyira normális. Mindkét kisfiamra nagyon büszke vagyok, s nemkülönben  a kislányomra, aki mindezt békés, zavartalan álomban tűri. És tudom, hogy csodaszuper csoda csapat lesznek ők hárman az életben, de legalábbis nagyon remélem.

Vica:










2013. március 30., szombat

5, azaz öt, azaz ÖT

A Jánokka 5 éves lett! Éljen soká! Legyen mindig nagyon boldog! Legalább olyan boldog, mint amilyen boldog minden áldott nap jelen kis életében. Szerintem ugyanis, János a világ egyik legvidámabb gyereke, és ennek én mérhetetlenül örülök. Talán ez volt az első olyan szülinapja, hogy nem igazán gondoltam az eredeti szülinapjára, hogy az milyen szar volt, simán csak örültem, hogy itt van és 5 éves. Biztos a terhességi hormonjaim védenek.
Fogok írni többet, közlök képeket is, ígérem. Addig meg csak ennyi, hogy isten éltesse sokáig a Jancsit!
Azán hamarosan szerintem bővült családdal jelentkezünk, 35 hétnél tartunk, az nálam kb. azt jelenti, hogy mindenórás vagyok, de azért nem sietnék, ha nem muszáj. Rövid hírek után majd jönnek egyebek is. Vivát Jancsi!

2013. február 25., hétfő

A kisfiú, akinek sosem áll be a szája

Csak, hogy a Miska is aranyba legyen foglalva, idézném kb egy napját, de a teljesség igénye nélkül, persze lehet, hogy ez kívülállóként rém unalmas, ezt nem tudom felmérni, én ezt hallgatom egész nap, és nagyon jól szórakozom:

Mama! hóóóóvagy!? Hóóvagy Mamám!? akajok kiszáááni! Föjébjedtem, jót ajudtam! hóvan papucsom? Micsiál Lókabóka, micsiál Cicó? Akajok mesét nézni! akajok mesét nézni!
Mama kinek tujmiszkojsz? Ne tujmiszkoj többet Mama! Ez kinek jeggejije? Akajok enni kását! hozom csokit! Hóvan csokis kásám? én akajom egyedül, segítek neked! Ki van hasadban Mama? Szejetem Hecsit! Kibújik megölelgetem! játszom vele!
Oji! Oji kelj föl! Oji ébjesztő, Szia Jancsi, szia , megsimogatom Jancsit! Akajok mesét nézni! Hóvan kásám! Én akajom belejakni csokim!  Ez milyen csoki? Ez milyen finom?
Jancsi ne jugdoss, ne kajimpáj engem, én jendesen etetlek téged! Jancsin én sapkám van? kőcsönadtam neki? jószívű vagyok! Mét síj Jancsi? mét? Oji, hová ment Oji? Mét oviba ment, hóvan ijodája? Akajok mesét nézni, micsiál Lókabóka? Micsiál Cicó?Nagyon pisis vagyok, csejéjd ki pejenkám! Átpisijtem pizsamámat! Mét őtözünk, hová megyünk? hová megy Lókabóka? Mama bedezodojozlak, én segítek neked dezodojozni. Hajam olyan szép jett! fésüjöm én! micsiál Lókabóka? Jefésüjöm hajamat! Nézd hogy fésüjöm hajamat! Szép jett hajam!  Ez mentolos, Mama? Milyen milyen milyen gyümőőőcsös? Mét nem ízjik neked, ki szejeti? Kipjóbálom, megkóóstolom!
Mosom fogamat! megmostam fogamat! Fésüjöm, nézd hogy fésüjöm!
Ülj itt ülj, íjok neked valamit! ez nem működik, inkább másikat hozok , Mama. Hoj a másik hoj?

Én vágom , én vágom! Kinyitod nekem , Mama?
Kimejült ejem ebbő, nem tudok menni, vacak, nem timmel vajami, nem tudok ülve megszejelni.  Hadd segítsek íjni! Ez nem működik , Mama. Ez működik? Föjvijágítom kavicsomat én közben. Vijágítom kavicsomat, segíts nekem, föjkapcsoltam, föjvijágítottam, nézd meg! Nézd meg lyukban, nézzük meg együtt!
Takonyos vagyok!
Mi az? Mi hang? mét mét? Jossz gombot megnyomott? én nyomtam meg! Oji megnyomott jiasztót. ki jiasztott be, Mama, ki?
Ezt ki építette? Oji? Én is építettem? Ezt ki issza meg vizet? ez ki szénája? ez póni? juhában füjdik? mét koszos ő? mét mét? hova megy ő , Mama? hova megy ő, Mama? hova megy ő? Ez ki atója? Micsiál Lókabóka?
Én nem ámos vagyok! hóvan cimóm? Nem bemászni akajok ágyikómba! Mama énekelj nekem utósót, énekeld Bóbita táncol! 
Föjébjedtem, jót ajudtam, kiszájni akajok én, hóóvan papucsom? 
Jukka hóvan, Micsiál Jukka? Vájom Jukkámat!

Én jáncigájom ezt, Mama jáncigáljuk, vesszünk össze jajta! Ez hangyás szappanom, bejakom táskámba, ez szappan Mama? hóvan csomó szappanom, hóóvan csomóm? ez fontos dógaim, ne nyúlj hozzá, nem neked vajó! ez nekem vajó, Mama? beszélgessünk fontos dógainkat! 

 Akajok vacsojázni, akajok szanolázni nagypapával
Ojiiii! Ojiiii! szejetem Ojimat!
kéjek még szappant, utósót hadd zunahozzak még, én egyedül, akajom, én akajom, akajok még zunahozni. Nem ajudni akajok, óvassunk utósót, én énekejek Jancsinak, bóbita táncoj!!!!
Óvasni akajok, utósót! nem akajok ajudni! Mama jajzoj nekem, micsiál Cicó, 
mét angyalok ülnek? kik fuvojájnak? mit épít? ki ajszik? ki pihen? még utósót énekelj nekem! hó van nyonyim? kéjek vizet! itass engem!




2013. február 14., csütörtök

Csavargó csacsacsa

A Jancsi legújabb szavajárása, hogy csacsacsa, ez nála a boldogság szinonímája, valami olyasmi, amikor valaki viháncol örömében, azt hiszem a Ruttkai Bori féle Vackadalokból vette, abban van egy nóta, a csacsacsa. A múltkor például itt járt Andris baba vendégségben, kérdem, akar-e valamit mondani neki, akart. Azt, hogy baba csacsacsa, meg Hecsi csacsacsa, aztán meg amikor nem ment oviba, mert épp nyavalyás kedvében volt, és megengedtem, hogy lógjon, aszongya: csavargó csacsacsa. Vagy néha csak simán csacsacsa, és ilyenkor még eljár hozzá egy tényleges táncot, ami inkább valami kállai kettősre hasonlít, de lényeg, hogy kapkodja  a lábait nagyon és tűz ég a tekintetében.
De a csavargókról még beszélnünk kell: Jánokka kiforrott véleménnyel van a vándorokról. De a csavargót nála nem úgy kell elképzelni, hogy boton visz egy batyut, szalmakalap van a fején, csutora lóg a szájából és a mezőn alszik, hanem a csavargó az, aki nem bír nyugton ülni a seggén odahaza, és kalandokba bocsátkozik, mind konkrét, mind átvitt értelemben. Az egész  téma két mese kapcsán került elő, a Világvándora herceg és a Világszép nádszálkisasszony című meséket olvastam neki, de elég nagy időkülönbséggel. Mindkét mesében a főszereplő királyfi a népmesékben fellelhető összes kalandon átkelve teljesíti célját, de tényleg, nem az, hogy rézvár, ezüstvár, aranyvár meg 3-7-12 fejű sárkány, hanem minden, ami egy mesében meg szokott történni, na az ezekben megtörténik, mert ezek az ifjak nem nyughatnak, csak kapkodtam a fejem. Lényeg a lényeg az első alkalommal a Jancsi azt mondta a mese után, hogy a csavargó királyfi menekül a butulás elől. És ekkor éreztem meg először, hogy ez a kisfiúcska nagyon nagyon bölcs, de legalábbis elég sokat tud arról, hogy milyen az, amikor az ember nem az egyszerűbb utat választja, és én, aki eleddig, (úgy 4 és fél évvel ezelőttig) elhatárolódtam mindentől, ami nem tényeken alapszik, kezdem azt gondolni, hogy sok láthatatlan dolog van, amihez kottyintásunk sincs, és a végén még az 5 éves fiacskámtól fogom megtudni, hogy működik a lelkek földre osztása. Aztán a második csavargós mesénél már azt mondta, hogy a csavargó királyfi buta, és szomorítja a mamáját. Aztán a Londonban tanuló bácsikáinak is azt üzente, hogy buták, mert csavarognak, és világgá mennek, csavarogjanak inkább vele, a csavargás butaság, mamákat búsítja. Úgyhogy gondoltam akkor kicsit beszélgetek vele a világlátás előnyeiről (a bácsikái védelmében), meg aztán ki is kérdeztem, hogy akkor most végülis hogy áll ő maga a csavargással. Vagyis azzal, hogy a nehéz utat választja, és nem ül a fenekén a mamája szoknyáján. Ezt nem táblán beszéltük meg, hanem kérdeztem, ő meg választott.
Én: Jancsi, te is voltál csavargó?
J: Igen
Én: és jó volt csavarogni?
J: igen
Én: és miért hagytad abba, mert meguntad, vagy mert szomorúak voltunk
J: mert szomorúak voltatok
Én: és most is szeretnél még csavarogni?
J: nem
Én: mert szomorúak lennénk vagy mert jó itt?
J: Mert jó itt.
Mert jó itt..... olyan jó, hogy ezt mondta. Aki nem hiszi járjon utána...

Közérdekű közlemény

A jelen oktatásügyi, és nyilván egyébügyi helyzetből is adódóan, a Jancsi alma mátere a Korai Fejlesztő Központ  elég nehéz helyzetbe került anyagilag. Nemigen kapnak állami támogatást az amúgy kiemelten közhasznú feladatért, amit ellátnak. Ezért mindeféle egyéb úton-módon kell segíteniük magukon, vagyis inkább rajtunk, olyan családokon, akiknek bonyolult gyereke született. Ezt a helyzetet inkább nem is minősítem részletesebben, maradjunk annyiban, hogy szégyen gyalázat. Viszont! Március 23-án lesz egy jótékonysági koncert az A38 hajón a Korai Fejlesztő javára, a koncertet pedig tádádádádámmm a háromszoros családi kötelékkel is hozzánk fűződő és egyben amúgy is nagyon híres és népszerű (de tényleg az) Ire Maffia adja. Szóval, aki szeretne egy jó ügy érdekében nagyon menő hiphoprockreggaefunkdancehall... koncerten részt venni, az most megteheti. Én ott leszek, ha a hasam engedi, de miért ne engedné, hisz ez jó ügy. És nagyon örülnék mindenkinek, aki ismerve vagy nem ismerve minket, de eljönne. Az biztos, hogy jó lesz, a rokonaim elég jól tudnak zenélni.





2013. január 19., szombat

A 25. hét

Az egész úgy kezdődött, hogy egy szép nyári napon János a tábláján a következőt találta mondani:
"Szeretnék új testvért!" majd ezt:  "Gyorsan dugjatok Olival", majd másnap reggel ezt: "Van testvérem?" Majd az ezt követő pár hétben minden nap többször  ezt: "van baba?" majd egyszercsak ezt: "van baba!" és akkor nem sokára kiderült, hogy a kis orákulum egyáltalán nem tévedett.
Én meg annyira rohadtul babonás vagyok, hogy azért az internetre nem mertem addig kirakni, amíg a nyavalyás 25. héten túl nem vagyunk. Most is kopogok a fán, meg kecskebékákat dobálok a hátam mögé, nehogy az univerzum megbüntessen elbizakodottságomért.
Részben ezért is írtam olyan keveset, mert ez most elég meghatározó elem mind a Jancsi lelkivilágát, mind az életmódomat tekintve, szóval nehéz volt úgy írni, hogy ezt kikerüljem, de mostmár nem titkolózom tovább, lehet végre együtt drukkolni, hogy áprilisnál előbb színét se lássuk ennek a kis új gyereknek. Amúgy nagyon jól viselkedik (kecskebékák, fakopogás), ha nem lennék rovott múltú terhes, szerintem még szánkózni is elmennék bátran, így persze csak csodálom a gallyakon pihenő hópelyheket, éppen elég nagy kaland az nekem manapság. Ha valakit bővebben érdekelnek a terhességi komplikációim, a koraszülött.com-on nyilatkoztam a témában, de a világért sem szeretnék ezzel untatni senkit, aki inkább tartózkodna a nőgyógyászati részletektől. Legyen annyi elég, hogy most, mintha nem lennének komplikációk (kopogás, stb). Akinek viszont  elkélne a biztatás koraszülés utáni újabb gyerekvállalás témakörben, bártan írjon nekem emailt, és mindent elmondok, amivel segíteni tudok.
Most pedig mesélek inkább a fiaim és a hasam viszonyáról:.
Én: Jancsi, és fiú vagy lány testvért szeretnél?
Jancsi: lányt
Én: és mi legyen a neve?
Jancsi: Hecsi

A gyermek neméről és becsületes nevéről majd április n+4-én nyilatkozom.

A Jancsi egyébként teljes bűvöletben él, a korábban közzétett meséje is egész más értelmet kap, ha az ember tudja, hogy ő már tudta, hogy van egy új testvére (én is tudtam, csak nem mondtam el, mert ez anélkül is szép volt, és ugye a babona). Olyan, mintha ő ezzel legalább a kis lelkében újraélhetné a mama hasban levést, gyakorlatilag nem is nagyon akar mást csinálni mostanában, mint hozzánkbújni. Fekszik a hasamon, és vigyorog. Én meg nem nyúzom nagyon mással, mert hiszek abban, hogy tényleg van köztük valami nagyon fontos kis kapocs, amit hagyni kell érvényesülni, úgysem nagyon pattoghatok, nem emelhetek, nem ugrálhatok, így mi sem egyszerűbb, mint hagyni a kis testvéreket köteléket fonni, egymást támogatni. De hogy a Miskát se hagyjam ki: ő pedig, amióta megtudta, hogy van benne egy baba, gyöngéd érzelmeket táplál a hasam iránt. Engem, önmagamért nem nagyon szokott abajgatni, de most, hogy nem vagyok egyedül, puszilgatja a hasamat, játékokat hord oda neki, és napjában többször megtekinti, valamint mindenkit megkérdez, hogy "ki van hasadban?" Szóval a báttyak nagy szeretettel övezik láthatatlan testvérüket, a Miska gyakran  közli is, hogy "Hecsi kibújik", úgyhogy ilyenkor nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy tavasszal jöhet ki legkorábban, (de legjobban tenné, ha azon belül is április közepét célozná meg), így a Miska már tökéletesen tudja a választ a kérdésre, hogy mikor bújik ki. Hát tavasszal.
A Jancsi egyébként tényleg teljesen beleéli magát a helyzetbe, mert nagyon sokszor emlegeti, hogy neki búja van, baba búja, mert hamarabb született, és hogy Hecsi milyen csodásan van a csodavárban (Jancsi szóhasználata az anyaméhre), és ilyenkor tudom, hogy tényleg szomorú, hogy neki nem adatott meg, hogy letöltse ott a kiszabott időt, de már sokat beszélgettünk erről, és sokat bújt lélekben a csodavárba, és még mennyit fog!  ezért többnyire, ha valaki megkérdezi tőle, hogy hogy vagy Jancsi, azt feleli, hogy "búm a múlté", mert ő egy költő, és nem mond olyanokat, hogy "kösz jól".
Összefoglalva, és röviden így vagyunk, és ez foglalkoztat minket mostanában. Az azért hozzátartozik az igazsághoz, mert nem akarok túl idillinek tűnni, még megtévesztene valakit, hogy a 25. hét pocsék volt. Előszöris, a fiúk mind a hárman influenzásak lettek, aztán a  Jancsi fülgyulladást kapott, a Miska takonykórt, alig aludtunk, én pedig a fáradtságtól és a 25. heti emelkedett aggodalom szintem miatt, minden másnap azt képzeltem, hogy koraszülök vagy elkapom az influenzát vagy mindkettő, de ahogy betöltöttem a 25. hetet, minden kicsit jobb lett, most a fiúk lábadoznak, én meg igyekszem elhinni, hogy minden rendben lesz, azért hetente elmegyek az orvosomhoz, hogy ezt tényekkel is alátámasztassam. Majd a 27. héttől lassítok, és csak kéthetente megyek. Szóval egyrészt jól vagyok, és élem az életet, és messze nem vagyok annyira korlátozva, mint mikor a Miska volt a hasamban, ami miatt nagyon boldog vagyok, de azért ha az emberre egyszer már ráesett egy jókora faág, az nem fog többé teljesen békésen sétálgatni az erdőben.
Úgyhogy várjuk a tavaszt, addig  itthon kuckóskodunk, lusták vagyunk, unatkozunk, de azért szánkózni kimerészkedtünk a taknyosorrúakkal, mert kell az oxigén.