Tulipánból paprika, paprikából Jancsika, Jancsikából kiskirály, kiskirályból tulipán.

2014. május 29., csütörtök

Rettenetes gyerekek

Eltűnésem oka csak a szokásos: nincs erőm írni, mert kiszívják a véremet a gyerekeim. Meg sok más dolgom akadt,  pl. Metamorphoses meseterapeuta lettem, és meséket olvasok teljes bűvöletben, valamint töröm a fejem a mikor- és hogyantovábbon. Egészen őszintén megvallva, mostanában telt be kismamaságom pohara. Hat éve már, hogy nem dolgozom, nem veszek részt a nagyvilág eseményeiben, és hogy Budapesten kicsit úgy járkálok, mintha nem is itt laktam volna mindigis. Begyepesedtem, agyamra mentek a kölykeim, vattapamacs lett az agyam helyén. Igaz ugyan, hogy ebben a hat évben igen sokat tanultam leírható és leírhatatlan dolgok tekintetében is. Az első másfél év alatt gyakorlatilag egészségügyi képzésben vettem részt, kitanultam egy s mást, épp csak vénát szúrni nem tudok. Utána gyógypedagógiai és gyógytornász tanulmányokat végeztem. Végülis szigorúan véve, csak az utóbbi két évben vagyok klasszikusnak mondható otthonülő anyuka, de azért akárhogyis vesszük, azt hiszem, joggal van elegem.
A gyerekek, akikből elegem van, amúgy csak ketten vannak, a Jancsi egyrészt ovis, és ezért nem ugrál annyit az idegzetemen, mint a kistestvérei, másrészt arra kellett rájönnöm, hogy ahhoz, hogy valaki annyira tökéletes legyen, mint ő, hiányozni kell az agyállomány egy elég nagy részének. Senkit nem ismerek, de még csak nem is hallottam senkiről, aki a napja ébren töltött idejének 77%-át azzal töltötte volna, hogy örömében táncol. Márpedig a Jancsi ezzel tölti. Bizisten, még egy ilyen vidám szerzet nem él a Föld hátán. Egész nap megy a fülébe az idiótálás, vagyishát délután, de felteszem az oviban is kap egy kis adag nyafogást, sírás rívást, kiáltozást, őrültek házát, de ő kitartóan és fáradhatatlanul vigyorog, táncol és kurjogat örömében. Én tényleg csak azt a kettőt kértem mindig amikor kicsi volt és beteg, hogy jöjjön haza és legyen boldog, és úgy veszem észre, hogy ez maradéktalanul valóra vált. Örülök, hogy ezt kívántam, lehet, hogy kívánhattam volnam többet is, de akkor ennyire tellett, és igazából mi többet is kívánhatnánk bárkinek.
A Miskának is szoktam ilyesmit kívánni, de nála még nem értem el ekkora sikereket, a minap is azon nyafogott fél órát, hogy neki miért nincs vasfoga, most azonnal akar vasfogat, és nem hosszú idő múlva, mikor lesz neki már végre vasfoga. Szerencse, hogy ismerem a humorát, valamint van egy mások által betegségnek nevezett tulajdonságom, miszerint egy témára bárhány példát fel tudok sorolni (úgynevezett felsorolás betegségem van). Így végül sikerült leszerenem azzal, hogy mimindent fogunk neki beültetni vasfognak, és akkor mi fog történni. Például az ereszcsatornát, és akkor a száján fog kicsorogni az eső vagy a fűnyírót, és akkor úgy nyír majd füvet, hogy lerágja. Ezen szerencsére röhögőgörcsöt kapott, és befejezte a kesergést, viszont az "és még miből csinálunk nekem vasfogat" kérdést még meg kellett válaszolnom vagy harmincszor. És én álltam a sarat hősiesen. Eléggé alátesz a felsorolásbetegségemnek a Mihály azzal, hogy ilyen sokat használja az "és még mi/ki?" kifejezéseket, jól kiegészítjük egymást. Amúgy nem mindig vagyok ilyen jókedvemben, szoktam arra hivatkozni, hogy nincs erőm. Sőt ma este például, amikor a Miska és a Vica ahelyett, hogy elaludtak volna, úgy viselkedtek, mint valami táborozó kisiskolások, akik szivatják a tanárt azzal, hogy vihognak, amikor az kiteszi a lábát a szobából, egészen kikeltem magamból, hogy mennyire elegem van belőlük. Ezek ketten kezdenek igazi testvérek lenni, együtt hintáznak, együtt csúszdáznak, vihognak, veszekszenek és verekszenek. A Jancsival most kevesebbet vannak, mint egymással, az ovi miatt, de amúgy hárman is jóban vannak, a Vicuka  Jancsit is szokta nyaggatni, senki ne aggódjon, hogy ő kimarad. Csak most arra csodálkozom rá éppen, hogy milyen az, amikor két ilyen hagyományosan működő gyerek egymás testvére lesz. Mit ne mondjak, elég szórakoztató. De attól még, mint ahogy fentebb említettem,  elegem van belőlük! A Vicuka (neki is szoktam boldogságot kíváni), mint kiderült, elég temperamentumos teremtés, ha például valami nem úgy van, ahogy szeretné, akkor egész egyszerűen szétver mindenkit maga körül. Mellé még kiabál is. Alig látszik ki a földből, kb 400 napja él köztünk, és akkor fogja magát, és verekszik, csapkod, meg rúg, meg üvöltözik, csak mert megpróbáltam egy kiflit adni neki, amikor ő nem is éhes volt, hanem mondjuk, álmos. Most megbotránkozottnak tűnhet a hangnemem, de valójában nagyon viccesnek találom a Vicuka viselkedését. Egyelőre legalábbis. Kicsit abban reménykedem, hogyha meglesz az eszköztára ahhoz, hogy elmondja, mit szeretne, kevesebb bosszúság éri majd az életben. Viszont jaj annak, aki még így is bosszúságot okoz majd neki. Például most úgy közlekedik, hogy egy dömpert tol maga előtt, miközben a térdein jár, de az a szemét dömper csomószor nem arra megy, amerre a Vicuka szeretné, ilyenkor a dömper kap pár kurva nagyot a fejére, majd a Vicuka a földre borul és jajveszékel, ekkor jövök én, és beállítom a dömpert a feltételezett jó irányba, amit ha eltalálok, akkor a Vicu, mintha mi sem történt volna, elégedetten továbbgyalogol, ha nem, akkor végképp kikészül. Szerencsére a mai napon megtanulta irányba állítani a járművét, így ma már kevesebb volt köztük a konfliktus. Mindeközben persze annyira cuki, hogy amelett eltörpül, mekkora szipirtyó (ahogy az apukája hívja ezt a viselkedést). Hát így éldegélünk a legvidámabb Jánossal, a mindent tudni akaró Mihállyal, és a tűzrőlpattant Vicukával , ja és még van  a kutya is, aki még mindig nem vette észre, hogy ő nem az édesgyermekem. Biztos, mert ugyanolyan színű a haja, mint a többieknek, és ez megtéveszti.