Tulipánból paprika, paprikából Jancsika, Jancsikából kiskirály, kiskirályból tulipán.

2014. szeptember 15., hétfő

Igen, tudom, kihagytam az egész nyarat

Nyáron nyaralunk, nem blogot írunk, nyáron olyan helyekre megyünk, ahol nincs internet, nincs laptop, így aztán a nyári élményeket a szívünkbe írjuk fel aranytollal, nem pedig a világhálóra klaviatúrával. Nyáron estére olyan fáradtak vagyunk, hogy nemhogy blogbejegyzést írni nem tudunk, de a fröccsöt is alig bírjuk a szánkhoz emelni. Hát ezek miatt nem írtam.
Amúgy jó volt a nyár. Szerencsére sose gondolom végig előre, hogy egytől tízig mennyire szivatom meg magamat egy egy programponttal, nyaralási helyszínnel, körülménnyel, létszámmal, csak mondom magamnak, menjünk, ne unatkozzunk már itthon, marhára unok már a piros homokozó szélén ülni. (Amúgy másfelől imádok is a piros homokozó szélén ülni. Vicuka májustól júniusig zöld, júlisutól flottyadt, rothadó potyókaszilvákat tesz egyik vödörből a másikba, a Miska kávéfőzőt épít, a Jancsi helybenfut az ölemben, a kutya pedig békésen szunyókál.) Ezt egy-egy hektikusabb nyaralás után nagyon nagyon tudom élvezni, de ha több, mint három napig csak ez történik, attól mind begolyózunk. Olyankor a Vica visítva nyúlkál felém a trutymákos szilvás kezével, hogy vegyem már fel, a Miska nyaggat, hogy menjünk inkább Csobánkára, a Jancsi pedig, mivel a Vica kitúrja az ölemből, a székében üldögél egykedvűen, a kutya pedig a szomszéd kertben ugatja a szomszédot. Hát ezért megyünk el nyaralni, pedig nyaralni rohadtul fárasztó. Nade közben jó is, mert számtalan élményre teszünk szert, amit majd az első osztályos Jancsi lerajzolhat a félfamentes rajzlapra. Voltunk Zalában a Pannikával, elvitt minket a tájba. Én hónapok óta a tájba vágytam már, és nagyon jó volt végre belemenni, másztunk szénabálára, futkostunk a nyakigérő gazban ( a János imádta, teljesen odavolt), bodzapuskát faragtunk, ültünk lerozzant traktoron, fogtunk halat, fazekaskorongoztunk. Igazán idilli volt. Bár a legjobb az volt, amikor Olit otthagytuk a gyerekkel, a Pannival autóba vágtuk magunkat, üvöltettük a kétezernullavalahányas válogatás cédét, majd belibbentünk a zalaegerszegi Tescoba, és vettünk magunknak papucsokat és esernyőket. Nekem ennél nem kell több. Voltunk a Balatonon kétszer is. Ez alap, mert a Jancsinak a Balaton a Riviéra, ez a kedvenc vize és ez a kedvenc dala, legalábbis amikor fürdik. A Miska a sok nyaralásban annyira vízbarát gyerek lett, hogy ő, aki volt, hogy nyolc hónapig nem mosott hajat, mert már a hajmosás gondolatától is bekattant, most minden este vödörből önti a saját fejére a vizet, bár lehet, hogy csak ráérzett, hogy mostanában ezzel lehet igazán menő. A Vicuka inkább a saras vizes homokozástól volt elragadtatva. Aztán volt Duna  és erdőszéli házikó is egy rövid ideig, ami mindig csodás, ha a sziklarögös, sáros hegyre babakocsit tolástól eltekintünk. De ez eltörpül amellett, hogy milyen jó, amikor benne ülünk az erdő közepében, ott vannak a drágajó Zituék, nyüzsög 10 gyerek, és a Jancsi paprikát szeletel éles késsel a lecsóhoz. Teljes extázisba esik, ha szeletelhet, de azért szoktam neki segíteni. Voltunk Balatonhenyén henyélni, ami azért volt különösen jó, mert a Jancsi óvónénijénél voltunk, akibe a Jancsi szerelmes, és mit mondjak, erre minden oka megvan. Ez a nyaralás például arról nevezetes, hogy megmásztunk egy 80 fok meredekségű domboldalt, Jancsi az én hasamon, Vicuka Oli hátán, a Miska pedig Bori segédletével a saját lábán. Meg arról, hogy a gyerekek egy kacsafosztástól 12 centiméterre játszadoztak órákig, a térdigérő kacsatollban. Meg hogy a Jancsi kutyákkal hevert egy heverőn, a Miska gombát szedett megtanult cigarettát tölteni és pálinkát főzni, a Vica pedig kitalálta, hogy ezentúl kézenfogva akar járkálni térdenjárás helyett.
Ezt követően pedig a Guldenburg villában nyaraltunk a másik legfőbb barátainkkal. Ez azért volt különösen jó, mert Oli egy részében a nyaralásnak nem volt jelen, és egyedül kellett boldogulnom idegen, kevésbé kézreálló terepen, esőben, szélben a három gyermekemmel, akik közül kettő még nem tud járni, vagyis az egyik épp akkor (és azóta is) tanult, aminél fárasztóbb rész nincs is egy gyerek mozgásfejlődésében. A harmadik pedig nagy elhanyagoltság érzésében ( valójában nincs elhanyagolva) a legkülönfélébb kötélidegzet próbák elé állított. Ezeken volt, hogy átmentem, volt, hogy nem. Volt olyan rész, hogy úgy aludt el, hogy azt mondogatta, hogy "akkoj nem leszek a kisfiad!".  Persze igazából nem kellett teljesen egyedül boldogulnom, mert a többiek nagyon sokat segítettek, dízelmotort építettek a Miskával, szirszarokat vásároltak neki a strandon kihelyezett gyerekcsapdákból, elérték, hogy a Vica levetkőzze idegengyűlöletét (idegen=bárki, aki nem lakik vele egy lakásban) és nagyjából összebarátkoztak vele, és szórakoztatták  a Jancsit is, amíg egyéb teendőimet végeztem. Ezúton is ölellek benneteket drága barátaim! De azért még így is eléggé helyt kellett állnom, ami igazából erővel is eltöltött, pláne, hogy amint lefektettem őket este, mehettem a teraszra piálni. A Jancsi csak annyit mondott erről a nyaralásról utólag: "Türelmem múlt". Ezt azért éreztem, pedig a gyakorlatban nem múlt neki, ugyanolyan türelemmel viselte a testvérei agybajait, mint mindig, ugyanolyan türelemmel várta ki a sorát, mint mindig, csak kicsit kevesebbet röhögött a vége felé, de ez azért is volt, mert szar volt az idő és nem fürödhetett a Balatonban, pedig ő az a gyerek, aki ha megérkezik a strandra, rögtön elkezd türelmetlenül tipródni, hogy mikor megyünk már be a Balatonba. A maga Jancsi módján persze, de tökéletesen hozza ezt a típust. És akkor ennek a gyereknek meg kellett elégednie kétszer három perc fürdéssel egy hét alatt. Nem csoda, hogy elment a kedve az egésztől.
Az itthon töltött időkben pedig kétszer is elmentünk a margitszigeti zenélő szökőkúthoz, amihez, a magam jószántából sose mentem volna el, de csodálatos anya vagyok, ezért elmentem. Nagyon megérte, mert a Jancsi olyan szinten esett extázisba, amit, sajnos, nem tudok szavakkal visszaadni. Leültünk a szökőkút szélére, és amikor megszólalt a zene, hirtelen megdermedt, ekkor azt gondoltam, most vagy sírvafakad vagy táncraperdül. Hála a jó égnek, kurjantott egy nagyot és táncraperdült, ült az ölemben, és aranyos kis fejecskéjvel, csillanó szemekkel háromnegyed órát táncoló karokkal helyben futott az ölemben. Mondjuk ez egy elég összetett ingeregyüttes volt, amit ott kapott, fénylettek a vízcsóvák, szólt a zene, fröcsögött és csobogott a víz. Azt hiszem a vízcsobogás volt a vezető inger, az a kedvenc zaja, a tüsszentés mellett. Őrület buli volt, tényleg. Bármikor újra elmennék vele megint, lila fények ide, vagy oda.
 Hát ez volt a nyár. Röviden. Jó volt, fura, hogy már el is múlt és múlt időben szedegetem csokorba az emlékeimet. Rövidesen szeptemberi tanévkezdő bejegyzéssel jelentkezem.