Tulipánból paprika, paprikából Jancsika, Jancsikából kiskirály, kiskirályból tulipán.

2013. május 25., szombat

Lótásfutás

Példátlan blamázs, harmadszor futok neki egy blogbejegyzésnek, de elégedetlenül kitöröltem mindent. Meg már kb egy hete írom, mert nincs egy bejegyzésnyi időm egyben. Képtelen vagyok értékelhető sorokat papírra vetni, biztos, mert ismét egy olyan szakaszába ért az életem, hogy tizennégy kijencen kelek minden reggel, és nem a Vica miatt, hanem a Mihály miatt, aki így nevezi a reggel 5-6 órát. De így jár, aki olyan, mint a nyulak. Soha egy percig nem hittem, hogy most majd könnyű lesz. Annyiban könnyű most, hogy eltelt a hat hét, és végre fitt vagyok, és emelhetek, lóthatok futhatok kedvemre. Rettentőn utáltam már, hogy fizikai korlátaim vannak, és hogy mindig másokat kell megkérnem, hogy tegyék a Jancsit innen oda. Ennek vége, végre újra cipelhetek, közben csak annyi történt, hogy a Jancsi hízott kb másfél kilót, és nőtt 10 centit. Az én karizmaim viszont elsorvadtak, hiába kezdtem el őket felfejleszteni egy 2 kiló 20-as kis súlyzóval, ami egyre nőtt, és mára már 3kiló 70 dekás (már 93, mert miközben írom ezt a nyamvadt kis bejegyzést az idő egyre csak telik), mert  a picike kis lányom egy éhenkórász. Hol van már az a kislány, akit nem lehetett felkelteni, hogy egyen, és édesanyja aggódva gyűrögette aprócska lábujjait, hogy nehogy szomjan vesszen, és sárga maradjon? Hol van az a kislány, aki 3 hét alatt 14 percet sírt? Hát én mondom, kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Ez a másfél kiló fenekestül felforgatta a közeljövő képemet. Én azt hittem, hogy egy harmadik gyerek tudja, hol a helye, és nem vár túl sokat az élettől, na de ennél már csak én vártam többet. Egyébként tökre túlzok, Vicinális még mindig elég sokat alszik, és ha van a szájában egy anyamell, akkor semmi baja semmivel, és a többieket tökre nem zavarja, ha sír, csak engem, mert a babasírás evolúciósan nagyon idegesítőre lett kifejlesztve, legalábbis ivarérett nők számára biztosan. Kicsit kevesebbet pillog békésen, amikor ébren van, és többet bőg, mint eddig, mindössze ennyi történt. Csak úgy elképzeltem, hogy ő majd sohase sír, mert csodagyerek, meg táltos, meg mittudomén micsoda, de hát még a csodagyerekek és a táltosok is sírnak ezek szerint, vagy ő nem az. Amúgy el vagyok tőle ragadtatva, annyira szeretem már ilyen hamar, pedig még alig ismerem, a lelkemet harmónia tölti be vele kapcsolatban, ami eddig sosem így volt, mert a Jancsi ugye tudjuk merre csavargott élete első évében, a Mihálynál meg meg voltam zavarodva, hogy most mi van, és most úgy emlékszem vissza, hogy korábbi traumáim miatt kicsit zaklatott és ügyetlen anyja voltam, és azt se tudtam, hogy oldjam meg, hogy mindkettőjükkel törődjek. Hárommal sokkal könnyebb, mert alapból lehetetlen mindegyikkel törődni, úgyogy kevésbé stresszelek, ha nem sikerül.
A délutánok egyik gyerektől a másikig kapkodósak egyelőre... vagy mostmár mindig, de délelőttök azok aránylag békések, mert akkor a Jancsi oviban van és nem rendetlenkedik itt nekem  nyugodt a lelkem, hogy jó helyen van, ahol figyelnek rá és játszanak vele, nem úgy mint itthon. A Mihályt ilyenkor próbálom a kortársai közé vezetni, de sajnos jobban utálja a gyerekeket, mint egy nyugalmazott pedellus. Ő tulajdonképpen a Tesz-vesz város lakóival barátkozna legszívesebben, ő egy igazi kétkezi munkás beállítottságú kisfiú, aki az ijjatos szappanjaival, a begyszejeivej (vegyszer) és a szejszámjaivaj mindent megszejej és kitakajít és csak akkor áll szóba bárkivel is, ha ásó, nyesőolló, felmosórongy, flex vagy fűnyíró van a kezében, de legalább autóval jött, akinél mindezek nincsenek és még autóval sem jött, és nem is ismeri, attól nagyon fél. Ha pedig még gyerek is, aki hozzányúl a játékaihoz, összeomlik a lelke. Nem irigy, hanem valami sokkal bonyolultabb, mélyebb érzés ez nála, mintha a haját kérnék kölcsön vagy az egyik lábát, úgy érzi magát nagyjából. És eközben rá is jöttem, hogy milyen álszentek vagyunk mi felnőttek, amikor szapuljuk a gyerekeinket, hogy milyen irigyek, amikor nem adják oda a játékaikat a játszótéren. Hát mi talán odaadnánk a homokozólapátunkat annak, aki mellettünk ül a buszon, vagy békésen néznénk, hogy valaki elteker a műanyag motorunkkal, amit leparkoltunk, amíg beugrunk a közértbe zsemlyéért, és elhinnénk, hogy úgyis visszaadja? Frászt. Szóval ez a testvérügy a magántulajdon köré fonta magát, pedig a magántulajdonhoz való viszonya már eddig sem volt átlagos, most inkább fokozottan súlyosnak nevezném a helyzetet.
És a Miska egy igazi kis tudálékos kis mániákus is,  mindent 42-szer elmond és megkérdez, és a gyerekek erre sose válaszolnak, úgyhogy csak a Vicát szereti meg az unokahúgát, de őket nagyon,  és a lelke legmélyén a Jancsit, de erről nem beszél, sőt. A kis ajanyajmát megpuszijgatja és fogjajkozik veje, és a kis kezét gyűjögeti és nagyon szejeti a testvéjét, de ha Jancsit magamhoz veszem, rögtön szomorú arccal megállapítja, hogy itt nincs nekem helyem, és tüntetőleg lelép valaki mással, vagy lökdösni kezdi a Jánost, de már azért nem olyan kerge mint az elején. És azért vannak gyerekek, akiket egész jól elvisel, de nem sokan. A Jancsi közben teljes nagyfiús megértéssel kezeli a helyzetet, hogy valaki mindig vagy üvölt, vagy karattyol vagy követelőzik, megállapítja a tábláján, hogy mindkét testvére bunkó, ami annyit jelent, hogy mind azt akarják, hogy mindenki velük foglalkozzon, és mindehhez elnézően mosolyog, és örül, ha mégis jut rá egy kis idő. Ide jutottunk. De nem fogom annyiban hagyni, János fiam pedig igenis fog törődést kapni. Vele amúgy mostanában beszélgetni a legjobb, de társalgásaink mélysége nem teszi lehetővé, hogy megosszam őket, mert nagyon éteriek. Annyit mondhatok, amit viszont a Jancsi is tud már mondani, hogy titok, kattog, tikk tokk, és Vicát is tud mondani, azt mondja Vööö és aztán cuppantás. És tudja mit mond a kakas. És tud torkaszakadtából üvölteni. Kb egy éve zárult le a lyuk a nyakán, és azzel a kanülös élet is, és hova jutottunk. Hát ilyen aranyosak, bonyolultak, okosak és szépek.