Tulipánból paprika, paprikából Jancsika, Jancsikából kiskirály, kiskirályból tulipán.

2011. július 24., vasárnap

A Mihálykáról

Hogy nehogy háttérbe szoruljon, és hogy megemlékezzünk arról, hogy ő is milyen egy édes ügyes kis pofa.
Ez egy tipikus Miska pozíció, épp elillan.


Kilenc hónapos, amennyit odabenn volt, annyit volt már idekinn is, és szerintem nagyon hasonló maradt a jelleme a magzati jelleméhez, de ezt sajnos nem tudom szavakba foglalni, csak úgy érzem. Meg most épp rajta van a kilenchónapos anyámasszony katonája korszak, és átmenetileg nem olyan vagány, de azért az, csak kicsit nyafkább, mint megszoktuk. Különben jön és megy, minden alá benéz, mindent kitanulmányoz, álldogáll, és különféle jóga ászanákba helyezkedik, barátságos az emberekkel, jóindulatúan mosolyog, közben néha szégyellősen elbújik a hátam mögé, és onnan kukkantgat bájosan. Úgy eszik, mint egy könyvvel a hóna alatt trenírozott ifjú báró, de csak annyira válogatós, mint, aki egész nap aratott de egy vereshagyma volt csak az ebédje. Ha meglát azonnal rámmászik, és beleberreg a hasamba, amit szülők szoktak csinálni a gyerekekkel, csak nálunk ez fordítva is van, és még nyafog egy kicsit, hogy hadd másszon már vissza a biztonságos anyaméhembe, vagy valami ilyesmi, aztán talál valami izgalmasat, és fejest ugrik a föld felé, hogy megszerezze azt a valamit, ami általában egy papucs vagy egy telefon, de sohasem játék. És nem szeret idegenek kezében lenni, de az édesapját, bácsikáit, és a nagyszüleit hasonló rajongással övezi, mint engem. A Jancsira iszonyat féltékeny, ami azért különösen nem előnyös, mert ha a Jancsi kesereg valamin, amit azért szokott párszor, és én megpróbálom megvigasztalni, olyankor megjelenik a Mihály a lábamba kapaszkodik és nyafog, ami azért jó, mert nem tudok megmoccanni, mert akkor felrúgom, ígyhát a Jancsit nem tudom letenni, és ilyenkor állunk hárman, ők sírnak, én meg vagy csatlakozom a kesergéshez vagy nagyon röhögök rajtuk, aztán általában valaki megment. És már nem alszik annyira borzasztóan, és hat és fél hét között kel, ami szar, de messze nem annyira, mint amikor fél ötkor tette ugyanezt. És különben is ilyenkor engesztelésül aranyosan összenyálazza az arcomat, úgy örül nekem, én meg neki. Szereti simogatni a kutyát, de a kutya nem szereti, ha simogatja, inkább elódalog, ha meglátja, Mihály pedig boldogan sikongat utána, de utól ritkán éri. Továbbra is minden vacakot a szájába töm, jobb ha fel sem sorolom miket, mert vannak köztük elég gusztustalanok. Azt nem tudom, hogy erről mikor fog már végre leszokni, mert emiatt kell fokozottan a nyomában járni, ami elég nagy kihívás. Amúgy meg kis nyüzüge, pedig eszik, csak letornázza. Mit mondjak még? Hát hogy iszonyú cuki, tényleg, nem azért mert a mienk, hanem mert hivatalosan az.

2011. július 23., szombat

"Ő beteg?"

Voltunk megint a Balatonon, és ezúttal egy olyan balatonfüredi homokozóba is elkeveredtünk, ahol én magam is sokat homokoztam kb 400 évvel ezelőtt. Na itt az elsöprő nosztalgián kívül egyéb érdekes élmények is értek, mert hogy a Jancsinak már napokkal előtte elkezdtem elhinteni, hogy milyen egy nevezetes homokozóba megyünk majd, és különben is homokozni fogunk, amit még sose csináltunk, és hogy így meg úgy, milyen jó lesz. Úgyhogy mire odaértünk, tök türelmetlen volt, és össze-vissza balhézott a teljes strandközönség színe előtt, ami miatt egy kicsit ránkterelődött a figyelem, de csak úgy a szemek sarkából, nem nagyon. Aztán végre bejutottunk a homokozóba, ahol két kislány menten odarobogott hozzánk, megkérdezni hogy akkor a Jancsi beteg-e. Én meg mondtam nagyon kedvesen, hogy nem (múltkor a gégészeten is megkérdezte egy kislány, neki mondtam, hogy igen, náthás, bár tudtam, hogy ezzel csak zavarba hozom). A kislányok meg szaladtak mondani az anyukáiknak, hogy "megkérdeztem, nem beteg!" Aztán visszajöttek játszani. Én meg valamit magyarázam nekik arról, hogy a Jancsi nem tud úgy mozogni, mint ők, meg beszélni, de attól még ő is csak egy kisfiú, de ez már nem is érdekelte őket, hamar hoztak inkább egy veder vizet, csináltak dagonyát, amibe együtt beledugdostuk a Jancsi kezeit meg lábait, ölbe is vették mindkét fiat. Szóval ez volt az első igazi találkozásunk az utca gyermekével, és igazán elégedett vagyok. Tök cukik voltak, a Jancsi egészen odáig volt, hogy gyerekekkel homokozott együtt, ők meg a nap folyamán többször visszatértek hozzánk újabb vödör vizekkel, úgyhogy biztos mi is tetszettünk nekik. A szülők meg kedves mosollyal figyelték a távolból, hogy gyermekeik milyen szépen elfogadják a beteg kisfiút. Már csak azon gondolkodom, hogy ez a kifejezés, hogy beteg, vajon a gyerekek agyából pattant ki, vagy a szüleik adták a szájukba, és hogy mi lenne az a szó, amit inkább használni kéne ehelyett, amit a gyerekek is megértenek, és fedi is a valóságot, mert szerintem a Jancsi egyáltalán nem beteg. Ő spéci. De ezt nem fogja megérteni egy óvodás, így egy szóban. Mindegy, mert azt viszont megérti, hogy nincs semmi más doga, mint ugyanúgy jönni és játszani vele, mint egy akármilyen más gyerekkel, és ez hatszázszor fontosabb. Csak úgy eltűnődtem.
Aztán a Jancsi, aki kizárólag besötétített csendes ágyakban képes elaludni délután, aludt két órát egy fa alatt a strandon, majd több ízben megfürdött a magyar tengerben. A Miska pedig evett homokot, és ivott Balaton vizet, amibe előtte belepisilt. Mindenki sok nyári élménnyel lett gazdagabb.