Tulipánból paprika, paprikából Jancsika, Jancsikából kiskirály, kiskirályból tulipán.

2015. április 21., kedd

Medzsikmí! Világszám!

Na, hatalmas őrület van!  Útnak indul a tervünk, az álmunk, amit évek óta dédelgetünk. Reméljük, nem csak úgy elindul, hanem valóra is válik. Nem is szaporítom tovább a szót, álljanak itt a linkek, melyek mindenkit elvezetnek oda, ahonnan minden titkot megtudhat végre, érdemes idekattintani, mert ami azután fog történni, azt nem hiszitek majd el! Csak annyit mondok: klikkeljetek majd  a videóra!
Jó hír még az is, hogy ide ugyan alig írok, de ide viszont most fogok elég gyakran, nem csak én, de én is. Kedveljetek minket a facebookon is, és amúgy is, az életben!
Minden jellegű támogatásnak nagyon fogunk örülni!

2015. március 30., hétfő

Hatról hétre

Hét éves lett a Jancsi, mesebeli szám a mesebeli kisfiúhoz. Elvittem a születésnapja alkalmából az állatkertbe, csak őt, csak én, mert ilyen kb sosincs, amióta így elszaporodtunk. Megetettük a kengurukat, mert mostmár ilyet is lehet. A kecskék hült helyén találtuk őket, tulajdonképpen ők Ausztrália kecskéi, hosszabb a farkuk, és a kecskékkel ellentétben nekik zsebükben van a gyerekük, de amúgy hasonlítanak. Láttunk is egy zsebibabát, amiről eszembe jutott, hogy épp hét éve született a Jancsi, és én már másnap megkérdeztem, hogy mikor alkalmazhatom már vele a kenguru módszert, de megtudtam, hogy csak ha már sokkal jobban lesz, és közben azt gondoltam, hogy hogy lehetne már jobban, ha nem alkalmazhatjuk a kenguru módszet. Azóta szerencsére ott, ahol a Jancsi született, már alkalmazzák a nagyon piciknél is. A kenguru módszer az az, hogy a meztelen kisbaba, az anyukája   vagy apukája meztelen mellkasán hever jól betakargatva, és akkor az neki majdnem olyan, mintha bent lenne még az anyaméhben. Azt hiszem Kolumbiában találták fel, mert nem volt elég inkubátoruk, és akkor kiderült, hogy a jobb híján (nohiszen) az anyukájukra kötött babák sokkal jobb értékeket produkáltak, mint a modern dobozokba zártak. Ez számomra egyáltalán nem meglepő, mégis rengeteg olyan koraszülött osztály van, ahol ezt a tudományos tényt valahogy inkább figyelmen kívül hagyják, mert rövid távon sokkal kényelmesebb a szülőket száműzni a koraszülött osztályról, mint bevonni őket. Úgyhogy a Jancsi születésnapja alkalmából szeretném megragadni az alkalmat, hogy idereklámozzak egy jó ügyet.  A KORE - Koraszülöttekért Közhasznú Egyesület azon dolgozik, hogy minél több koraszülött osztályon eterjedjen az a szemlélet, hogy a szülőket a baba legfőbb tartozékainak, és a gyógyulása legfőbb elősegítőjének tekintsék, és például engedjék őket kenguruzni, sőt buzdítsák őket rá. Nincs olyan, aki ebből ne profitálna, minden mutató sokkal jobb, ha a mamája ott van  egy babával. (A kórház költségvetése is.)
A Jancsi 6 hetes volt, mire először a kezembe adták, és az még azért elég messze volt a kengurutól, mert a fél inkubátor jött vele együtt. Matrac meg minden. És ő addigra a világ minden szarságán túl volt már, élet és halál között lebegett, agyba főbe gyógyították,  és én mit tudtam csinálni, néztem a plasztikfalon át, és kétségbe voltam esve. Azt kívánom, hogy ezt ne kelljen senkinek se átélnie, és ha át kell, akkor legalább bújhasson össze a kisbabájával. Annyira de annyira sokat számít.  Az a minden! A kis koraszülöttnek és a szüleinek mindenképp. Hát ezt szerettem volna elmondani e jeles nap alkalmából. Mi már jól vagyunk, a Jancsi boldog iskolás. A mindennapokban nincs mi lett volna, ha, nincs, bárcsak másképp lett vona, mert ezek nem vezetnek sehová, ezt már rég tudom, és szívből így is érzem, de ha szülinapja van, olyankor mindig kicsit rozogább a lelkem.
Édes drága Jancsi éljél soká, boldogságban és egészségben!


2014. november 29., szombat

Suli-ovi-mese-miegyéb

Már meg se kísérelek szabadkozni, inkább elmesélem nagyjából, hogy mi újság van.
A Jancsi iskolás lett, ami neki is nagyjából olyan szintű váltás volt, mint egy sima gyereknek az ovi és az iskola között. A kuckós, fetrengős, sokat zanélős, mesélős, marhulós ovi helyett, székben kell ülni sokat, és figyelni kell a tanítónénikre, énekróán már van dalszöveges kotta, képnyelven, és minden adandó alkalommal meg kell nyomni egy gombot vagy egy táblát, hogy mit választ, mit üzen stb. Ez már iskola. Ami nem változott, hogy itt is csupa aranyból van minden dolgozó szíve, itt is imádják a gyerekeket, itt is van azért móka és kacagás, de több a feladat. Amúgy pedig nem teljesen tudom, mi van, mert az első két hétben voltam csak ott, azóta nem. Annyi biztos, hogy a Jancsi a kis kócos szőke fejével, sármos mosolyával és örökös jókedvével elég hamar csók-király lett a suliban. Ilyeneket tudok viszont,  hogy a múltkorjában ügyes volt MATEKON, mert megmutatta, hogy melyik a sok, melyik a kevés. Meg, hogy tanul számítógépezni, és hogy mindenre azonnal jelentkezik, bár ez az oviban is így volt már. Az első pár hétben éreztem is, hogy kicsit meg van telve az egésszel, sok új ember, új gyerek, új hely, új dolgok, úgy figyelt, hogy majd kiesett a padból (van kis padocskás iskolaszéke), kicsit reszketeg is lett tőle, ezért ki is hagytunk pár napot, hogy nehogy beteg legyen, amitől gyorsan beteg is lett, de aztán kisimult. Azóta is sima. A Jancsiról azt tudom elmondani, hogy egy nagyon türelmes, jóságos csodálatos nagyfiú. És nemsokára szemüveget is kap. Jézusom, de cuki lesz benne!  Elképesztő hogy milyen kiegyensúlyozott, pedig nem tibeti hangtálakat hallgat a fárasztó iskolanapja után itthon, hanem a két sikítozó és üvöltöző kistestvérét.
A Miska ovikezdése, nem volt ilyen gördülékeny. Ő nagyon durván mély vízbe lett dobva, mert úgy került oviba, hogy előtte még a játszótérre se nagyon volt hajlandó menni, ha mégis mentünk, akkor vagy haza akart jönni vagy mellettem ült végig. Nagyon vagány gyerek is tud lenni, de a kortársai, főleg a rohangáló ordibáló fiúk, nem töltik el bizalommal. Gondolom az oviban vannak azért ilyenek, ami rendjén is van (szerintem). Ő, ha a gyerekek azt mondják neki, hogy nem játszhat egy játékkal, akkor nem érti, hogy ezt most miért mondták, és szomorúan elballag (nem mintha itthon nem ugyanezt csinálná a Vicukával). Már megtanítottam neki, hogy de játszhat, mert azt nem a gyerekek mondják meg, hogy játszat-e, hanem ő, és meglepő módon, meg is szívlelte a jótanácsomat, megmondta nekik, hogy játszhat. Olyan bátor! az persze szívszaggató, amikor bőg, hogy ne menjek el, én meg elmegyek, ilyenkor nagyon komoly dilemmáim születnek azzal kapcsolatban, hogy egy gyereknek az-e a jó, ha mindenképp beillesztjük a társadalmoba vagy, ha addig tutujgatjuk otthon, amíg neki arra szüksége van. Erre a választ azóta sem tudom, de azért a Miska se üvölt már minden reggel az oviban, csak amikor felkel megkérdezi, hogy kell-e ma mennie oviba, és megadóan elfogadja a választ. Nem szereti még az ovit. Remélem majd fogja. Állítólag okosabb és komolyabb, mint a többiek, ami miatt nehezen találja a helyét és a kenyeres pajtását. Szófogadó és ügyes és okos, és szorgalmas és megfelelni vágyó, minden jókisfiús tulajdonságot kihoz magából az oviban, cserébe itthon kibírhatatlan. Leveri rajtunk, hogy elveszejtettük a sűrű erdőben. Remélem, meg fog bocsátani. És egyáltalán nem lehet neki olyan mesét mesélni, amiben egy csepp konfliktus, veszedelem vagy szomorúság van. Árva mesehősök legszigorúbban kizárva! Farkas? Soha! Karóba húzzák a Zöld Péter fejét, ha nem bújik el a királylány elől? Mama! ezt soha többé ne meséljed! Viszont képtelen marhaságokat nagyon szeret hallgatni, olyan meséket kell neki költenem, amiben mindig valaki elmegy a Jutka levesezőjébe (Jutka a nagymamája) valamit eszik és valami történik vele. Mihály nagy sztár a halandzsa nevek és az ehetetlen levesnevek kitaláláséban, például elmegy a Jutka levesezőjébe a Frukka Zslukka, a Fányőr Püer, Cumika  Erika, Bulukkó Anikó, és még sokan mások, és esznek egy jó patkányos csatornás koszmosz levest, vagy epres hagymás paradicsomos csokilevest, vagy zoknis egeres sütőtöklevest, hogy mi történik, azt pedig én mondom. Amúgy a Jutka levesezőjében igazából finom levesek vannak. Döglött patkány is csak a mi kertünkben volt, nekem kellett kidobnom. Erről nem akarok beszéni. És az egérről se, aki élt.
Szóval a Mihályka lelke kicsit jobban megrozzant, de ha visszaemlékszem, a Jancsi is totál ki volt akadva az ovikezdésen, őt nem tudtam letenni az ölemből például hónapokon keresztül, mert  beindult a kapaszkodós Monroe reflexe, amitől mindig nagyon sírni kezdett. Akkor ez nem is állt össze ennyire, hogy az ovi miatt van, csak úgy félig meddig. Hát ilynek ezek a kis fiaim.
A kislányom pedig szintén egy valódi kis csudálatos teremtés. Annyira lenyűgözően bájos, és vicces és okos. Megy, utánoz mindent, magyaráz a kis szavaival. Az alapszókincsében megtalálható szavak a krém és a cipő (kém kém  és cim cim), mert ő egy igazi hölgy, aki a laptop kábelt és a felmosó rongyot is sikkesen a nyaka köré tudja vetni, és még ezek is jól állnak neki, és válogat a cipők között, mert ő nem vesz fel akármit, szól, és hogy ne felejtsük el bekrémezni. Közben fecskendővel eteti a Jancsit, elég haladó finommotorikával,  mandarin héjjal borítja be a lakást, táncol és cukiskodik, őrületbe kergeti a Miskát, mert mindenbe belenyúl és kitúrja  a kincseit. De már vannak igazi testvéries pillanataik, amikor a Miska az olvasólámpája alá bújik egy kötettel, a Vicuka, felikállt, hogy könyv könyv, és mellé ül egy máski könyvvel, amit fejjel lefele lapozgat, este meg befekszik a Jancsi mellé, takarót követel (kany kany) és jól érzi magát. A Miska mellé nem fekhet, mert ő lerúgná a fejét. tökéletesen étkezik egyedül, úgy kanalaz, mint egy hercegnő, és nem lehet etetni, mert mindent ő akar csinálni (én én). Ja és van egy retikülje, amit az alkarján hord. Száraz falevél és egy szívószál van benne, azt hiszem. Néha azt érzem, hogy kibírhatatlanul cuki, máskor csak kibírhatatlan, mert nem lehet lerázni, de attól nem félek, hogy ez így fog maradni. Már pontosan látom, hogy hogy fogja rámcsűrni a szobája ajtaját, mert nem engedem el a dizájner drog diszkóba 2028-ban, pedig mindenki ott lesz az osztályból. Annyira jelentőségteljesen tud már most, ilyen fiatalon, dolgokat a földhöz vágni, hogy ez biztos tökélyre fog még emelkedni nála.
Jaj, annyira cukik mind a hárman és annyira fárasztóak.
Kiderült számomra, hogy többen azt képzelik rólam, hogy tökéletes anyuka vagyok, ez talán azért lehet, mert ilyen kedélyesen tudok írni a gyerekeim hülyeségeiről, de ez megtévesztő, ez nem jelenti azt (egyáltalán), hogy nem szoktam velük torkom szakadtából üvöltözni, hogy nem beszélek olyanokat, hogy nem nézhetsz mesét, ha nem hagyod azonnal abba a testvéred fején való taposást, nameg, hogy hagyjál már békén könyörgöm, hadd aludjak már/még/egyáltalán, miért nem lehet engem békén hagyni már végre! Meg még egy csomó ilyen mondat, amit az interneten össze szoktak gyűjteni csokorba, hogy ezeket ne mondd a gyerekednek, ha azt akarod, hogy később ne adjon majd nyugdíjas otthonba. Nem vagyok erre különösképpen büszke, de nagyon nagy lelkiismeretfurdalásom sincs. Az őszinteség híve vagyok. És nagyon nagyon szeretem őket, valamint verni sem szoktam őket, szóval talán nem lesz nagy baja a lelküknek. Majd, ha nem lesz velük ennyi bajom, kedvesebb leszek hozzájuk, megígérem.

És az is van, hogy kicsit néha már dolgozom is, de csak szárnyat próbálgatok, mesefoglalkozásokat tartok a CókMók mókáin. Ez egy csudálatos kezdeményezés, örülök, hogy belekeveredtem.
A minap pedig mesét mondtam a Celluxszal hetven mozgássérült kisgyereknek a mozgásjavító suliban, utána festettünk meg barkácsoltunk velük, és annyira cukik voltak, a végén kiabálták, hogy vissza vissza és megtapsoltak minket! Az volt a fura, hogy nekem ők mennyire nem tűntek mozgássérültnek. (Mivel például krosszoztak a kerekesszékeikkel a folyosón és beszéltek, meg ollóval vágtak) Nyilván azért mert nekem van egy ilyen kis Jancsim, aki náluk sokkal minősítettebb eset. De hogy milyen relatív minden! Amúgy nem volt rossz érzésem,  hacsak annyi nem, hogy kár, hogy nem járhat ebbe a suliba a Jancsi, ami pontosan hat percre van tőlünk gyalog.
De közben örülök, hogy oda jár, ahová, kicsit messze van ugyan, és nem is krosszozik a folyosón, de helyben táncolni nagyon jól tud, és mostanában a hanga is megjött, azt mondogatja, ahogy adoda és hogy nna. Már nem csak annyit tud, hogy hőőő. És itt a Blissben, remélem, megtanítják úgy kommunikálni, hogy az egyértelmű legyen, és majd csak úgy nyomja a számítógépet, és világgá posztolja a csodálatos gondolatait. Akkor majd írja helyettem a blogot, és nem lesznek ilyen negyedéves kihagyások.

2014. szeptember 15., hétfő

Igen, tudom, kihagytam az egész nyarat

Nyáron nyaralunk, nem blogot írunk, nyáron olyan helyekre megyünk, ahol nincs internet, nincs laptop, így aztán a nyári élményeket a szívünkbe írjuk fel aranytollal, nem pedig a világhálóra klaviatúrával. Nyáron estére olyan fáradtak vagyunk, hogy nemhogy blogbejegyzést írni nem tudunk, de a fröccsöt is alig bírjuk a szánkhoz emelni. Hát ezek miatt nem írtam.
Amúgy jó volt a nyár. Szerencsére sose gondolom végig előre, hogy egytől tízig mennyire szivatom meg magamat egy egy programponttal, nyaralási helyszínnel, körülménnyel, létszámmal, csak mondom magamnak, menjünk, ne unatkozzunk már itthon, marhára unok már a piros homokozó szélén ülni. (Amúgy másfelől imádok is a piros homokozó szélén ülni. Vicuka májustól júniusig zöld, júlisutól flottyadt, rothadó potyókaszilvákat tesz egyik vödörből a másikba, a Miska kávéfőzőt épít, a Jancsi helybenfut az ölemben, a kutya pedig békésen szunyókál.) Ezt egy-egy hektikusabb nyaralás után nagyon nagyon tudom élvezni, de ha több, mint három napig csak ez történik, attól mind begolyózunk. Olyankor a Vica visítva nyúlkál felém a trutymákos szilvás kezével, hogy vegyem már fel, a Miska nyaggat, hogy menjünk inkább Csobánkára, a Jancsi pedig, mivel a Vica kitúrja az ölemből, a székében üldögél egykedvűen, a kutya pedig a szomszéd kertben ugatja a szomszédot. Hát ezért megyünk el nyaralni, pedig nyaralni rohadtul fárasztó. Nade közben jó is, mert számtalan élményre teszünk szert, amit majd az első osztályos Jancsi lerajzolhat a félfamentes rajzlapra. Voltunk Zalában a Pannikával, elvitt minket a tájba. Én hónapok óta a tájba vágytam már, és nagyon jó volt végre belemenni, másztunk szénabálára, futkostunk a nyakigérő gazban ( a János imádta, teljesen odavolt), bodzapuskát faragtunk, ültünk lerozzant traktoron, fogtunk halat, fazekaskorongoztunk. Igazán idilli volt. Bár a legjobb az volt, amikor Olit otthagytuk a gyerekkel, a Pannival autóba vágtuk magunkat, üvöltettük a kétezernullavalahányas válogatás cédét, majd belibbentünk a zalaegerszegi Tescoba, és vettünk magunknak papucsokat és esernyőket. Nekem ennél nem kell több. Voltunk a Balatonon kétszer is. Ez alap, mert a Jancsinak a Balaton a Riviéra, ez a kedvenc vize és ez a kedvenc dala, legalábbis amikor fürdik. A Miska a sok nyaralásban annyira vízbarát gyerek lett, hogy ő, aki volt, hogy nyolc hónapig nem mosott hajat, mert már a hajmosás gondolatától is bekattant, most minden este vödörből önti a saját fejére a vizet, bár lehet, hogy csak ráérzett, hogy mostanában ezzel lehet igazán menő. A Vicuka inkább a saras vizes homokozástól volt elragadtatva. Aztán volt Duna  és erdőszéli házikó is egy rövid ideig, ami mindig csodás, ha a sziklarögös, sáros hegyre babakocsit tolástól eltekintünk. De ez eltörpül amellett, hogy milyen jó, amikor benne ülünk az erdő közepében, ott vannak a drágajó Zituék, nyüzsög 10 gyerek, és a Jancsi paprikát szeletel éles késsel a lecsóhoz. Teljes extázisba esik, ha szeletelhet, de azért szoktam neki segíteni. Voltunk Balatonhenyén henyélni, ami azért volt különösen jó, mert a Jancsi óvónénijénél voltunk, akibe a Jancsi szerelmes, és mit mondjak, erre minden oka megvan. Ez a nyaralás például arról nevezetes, hogy megmásztunk egy 80 fok meredekségű domboldalt, Jancsi az én hasamon, Vicuka Oli hátán, a Miska pedig Bori segédletével a saját lábán. Meg arról, hogy a gyerekek egy kacsafosztástól 12 centiméterre játszadoztak órákig, a térdigérő kacsatollban. Meg hogy a Jancsi kutyákkal hevert egy heverőn, a Miska gombát szedett megtanult cigarettát tölteni és pálinkát főzni, a Vica pedig kitalálta, hogy ezentúl kézenfogva akar járkálni térdenjárás helyett.
Ezt követően pedig a Guldenburg villában nyaraltunk a másik legfőbb barátainkkal. Ez azért volt különösen jó, mert Oli egy részében a nyaralásnak nem volt jelen, és egyedül kellett boldogulnom idegen, kevésbé kézreálló terepen, esőben, szélben a három gyermekemmel, akik közül kettő még nem tud járni, vagyis az egyik épp akkor (és azóta is) tanult, aminél fárasztóbb rész nincs is egy gyerek mozgásfejlődésében. A harmadik pedig nagy elhanyagoltság érzésében ( valójában nincs elhanyagolva) a legkülönfélébb kötélidegzet próbák elé állított. Ezeken volt, hogy átmentem, volt, hogy nem. Volt olyan rész, hogy úgy aludt el, hogy azt mondogatta, hogy "akkoj nem leszek a kisfiad!".  Persze igazából nem kellett teljesen egyedül boldogulnom, mert a többiek nagyon sokat segítettek, dízelmotort építettek a Miskával, szirszarokat vásároltak neki a strandon kihelyezett gyerekcsapdákból, elérték, hogy a Vica levetkőzze idegengyűlöletét (idegen=bárki, aki nem lakik vele egy lakásban) és nagyjából összebarátkoztak vele, és szórakoztatták  a Jancsit is, amíg egyéb teendőimet végeztem. Ezúton is ölellek benneteket drága barátaim! De azért még így is eléggé helyt kellett állnom, ami igazából erővel is eltöltött, pláne, hogy amint lefektettem őket este, mehettem a teraszra piálni. A Jancsi csak annyit mondott erről a nyaralásról utólag: "Türelmem múlt". Ezt azért éreztem, pedig a gyakorlatban nem múlt neki, ugyanolyan türelemmel viselte a testvérei agybajait, mint mindig, ugyanolyan türelemmel várta ki a sorát, mint mindig, csak kicsit kevesebbet röhögött a vége felé, de ez azért is volt, mert szar volt az idő és nem fürödhetett a Balatonban, pedig ő az a gyerek, aki ha megérkezik a strandra, rögtön elkezd türelmetlenül tipródni, hogy mikor megyünk már be a Balatonba. A maga Jancsi módján persze, de tökéletesen hozza ezt a típust. És akkor ennek a gyereknek meg kellett elégednie kétszer három perc fürdéssel egy hét alatt. Nem csoda, hogy elment a kedve az egésztől.
Az itthon töltött időkben pedig kétszer is elmentünk a margitszigeti zenélő szökőkúthoz, amihez, a magam jószántából sose mentem volna el, de csodálatos anya vagyok, ezért elmentem. Nagyon megérte, mert a Jancsi olyan szinten esett extázisba, amit, sajnos, nem tudok szavakkal visszaadni. Leültünk a szökőkút szélére, és amikor megszólalt a zene, hirtelen megdermedt, ekkor azt gondoltam, most vagy sírvafakad vagy táncraperdül. Hála a jó égnek, kurjantott egy nagyot és táncraperdült, ült az ölemben, és aranyos kis fejecskéjvel, csillanó szemekkel háromnegyed órát táncoló karokkal helyben futott az ölemben. Mondjuk ez egy elég összetett ingeregyüttes volt, amit ott kapott, fénylettek a vízcsóvák, szólt a zene, fröcsögött és csobogott a víz. Azt hiszem a vízcsobogás volt a vezető inger, az a kedvenc zaja, a tüsszentés mellett. Őrület buli volt, tényleg. Bármikor újra elmennék vele megint, lila fények ide, vagy oda.
 Hát ez volt a nyár. Röviden. Jó volt, fura, hogy már el is múlt és múlt időben szedegetem csokorba az emlékeimet. Rövidesen szeptemberi tanévkezdő bejegyzéssel jelentkezem.

2014. június 17., kedd

Gaudeámusz Igitúr

Hajaj, nehéz pillanatokon vagyunk túl, a Jánokka elballagott az oviból. Nem is tudom nektek elmondani, hogy ez mennyire megrendítő.
Nem kell ecsetelnem, ugye, hogy voltak idők, amikor a Jánokka maximum az egyik inkubátorból ballagott a másikba, meg az egyik kórházból a másikba, ilyenkor nem kapott tarisznyát, hanem csak zárójelentést sok negatívummal, és minden alkalommal rettenetesen szorongtam, hogy mi vár ránk egy új helyen, mert minden kórházat megszoktam valamennyire. Sőt olyan fura érzésem is volt néha, hogy amikor mások, akik velünk egy szobában időztek (már otthonról behozott és úgy kórházazó gyerekeikkel), arról beszéltek, hogy haza akarnak menni, nem tudtam elképzelni, hogy hogy kell hazamenni akarni, mert már a kórházban éreztem magam otthon. El is olvastam a Varázshegyet, gondoltam, soha jobban nem fogok tudni együttérezni Hans Castorppal.
Na ezt csak azért elevenítem fel, mert most megint ez van, hogy el kell hagyni egy helyet, és menni az ismeretlenbe. A hasonlóság ennyiben ki is merül, mert az ovi jó volt, kórházban lenni pedig rossz volt, bár abban is volt kicsi jó, de ezt most nem tudom elmagyarázni, vagyishát az volt benne a jó, hogy ott volt a Jancsi, ezért még mindig ottlenni volt a legjobb.
Na, de vissza a ballagáshoz, szörnyű vagyok ezekkel a kórházas flessekkel.
Én lényegében véve a tavalyi ballagás óta összeszorult szívvel gondolok az idei ballagásra, és az utóbbi hetekben, vagy tán inkább hónapokban, többször kaptam magam párás tekinteten, ha arra gondoltam, hogy vége lesz az ovinak. Azért, mert az oviban a Jancsi nagyon nagyon boldog volt. Őt ott nagyon nagyon szerették (és még ma is nagyon szeretik, bár már tegnap elballagott), és szórakoztató mókás dolgokkal töltötték ki a napjait, okosították, ügyesítették, nevelték az életre, neki ott barátai voltak, és szerelme, igaz, hogy a szerelme az óvónénik közül való, de akkor is. Megszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy nem mehet többet oda, ahol ő megszokta a mindennapjait, ahol ott vannak egy csomóan, akiket szeret. És persze a ballagás egy olyan mese volt, amit ők adtak elő, és a mesében elment a Jancsi és el kellett búcsúztatni, és akkor arra gondoltam, hogy milyen szuper, hogy én nem a Jancsit búcsúztatom, én maradhatok az anyukája, én csak az ovit búcsúztatom, de annyira együtt tudok vele érezni. Amikor az áltisiből elballagtam, úgy éreztem, az életemnek gyakorlatilag vége, és ezentúl már semmi jó nem fog velem történni. Amikor a gimiből ballagtam, szintén nagyon szomorú voltam, pedig egyáltalán nem szerettem odajárni. Mindezek tükrében, szerintem, teljesen érthető, hogy most mennyire odavagyok. A Jancsi is azt állítja, hogy szomorú, de ez amúgy nem látszik rajta, meg szerencsére lesz még egy hét ovis tábor. DE AZTÁN MÁR TÉNYLEG VÉGE LESZ. És azt hogy fogjuk kibírni? Pedig van jóféle jövőkép arról, hogy hová fog menni a Jancsi, de erről majd később nyilatkozom, ha minden biztos már. Áh, utálom a változásokat, és nem szeretem, ha véget ér valami, ami jó. Az ovi pedig az volt. Legyen a nevük aranyba foglalva azért, mert ilyen szívvel, lélekkel, ilyen sok energiával és jókedvvel és sok viccel és csóközönnel nevelgetik ott azokat a gyerekeket, akiket az átlag világ vagy sajnál, vagy figyelmen kívül hagy, vagy mittudomén ki csinál mit és hogy, nem is érdekel, inkább csak az a lényeg, hogy az oviban annyira úgy gondolkodtak egy csomó mindenben, mint mi, és olyan nagyon szeretik ott a gyerekeket, és ettől olyan nyugodt szívvel adtuk át nekik reggel a Jánosunkat. Tudom, hogy eztán is jó dolga lesz, és tudom, hogy ez az élet rendje, de nekem most még pityeregnem kell ezen. És tessék itt egy kép, a Jánosról ballagási tarisznyában. Ballagási tarisznyában! A Jánokka! Jaj már! Jaj de tényleg! Hogy lehet ezt kibírni?




2014. május 29., csütörtök

Rettenetes gyerekek

Eltűnésem oka csak a szokásos: nincs erőm írni, mert kiszívják a véremet a gyerekeim. Meg sok más dolgom akadt,  pl. Metamorphoses meseterapeuta lettem, és meséket olvasok teljes bűvöletben, valamint töröm a fejem a mikor- és hogyantovábbon. Egészen őszintén megvallva, mostanában telt be kismamaságom pohara. Hat éve már, hogy nem dolgozom, nem veszek részt a nagyvilág eseményeiben, és hogy Budapesten kicsit úgy járkálok, mintha nem is itt laktam volna mindigis. Begyepesedtem, agyamra mentek a kölykeim, vattapamacs lett az agyam helyén. Igaz ugyan, hogy ebben a hat évben igen sokat tanultam leírható és leírhatatlan dolgok tekintetében is. Az első másfél év alatt gyakorlatilag egészségügyi képzésben vettem részt, kitanultam egy s mást, épp csak vénát szúrni nem tudok. Utána gyógypedagógiai és gyógytornász tanulmányokat végeztem. Végülis szigorúan véve, csak az utóbbi két évben vagyok klasszikusnak mondható otthonülő anyuka, de azért akárhogyis vesszük, azt hiszem, joggal van elegem.
A gyerekek, akikből elegem van, amúgy csak ketten vannak, a Jancsi egyrészt ovis, és ezért nem ugrál annyit az idegzetemen, mint a kistestvérei, másrészt arra kellett rájönnöm, hogy ahhoz, hogy valaki annyira tökéletes legyen, mint ő, hiányozni kell az agyállomány egy elég nagy részének. Senkit nem ismerek, de még csak nem is hallottam senkiről, aki a napja ébren töltött idejének 77%-át azzal töltötte volna, hogy örömében táncol. Márpedig a Jancsi ezzel tölti. Bizisten, még egy ilyen vidám szerzet nem él a Föld hátán. Egész nap megy a fülébe az idiótálás, vagyishát délután, de felteszem az oviban is kap egy kis adag nyafogást, sírás rívást, kiáltozást, őrültek házát, de ő kitartóan és fáradhatatlanul vigyorog, táncol és kurjogat örömében. Én tényleg csak azt a kettőt kértem mindig amikor kicsi volt és beteg, hogy jöjjön haza és legyen boldog, és úgy veszem észre, hogy ez maradéktalanul valóra vált. Örülök, hogy ezt kívántam, lehet, hogy kívánhattam volnam többet is, de akkor ennyire tellett, és igazából mi többet is kívánhatnánk bárkinek.
A Miskának is szoktam ilyesmit kívánni, de nála még nem értem el ekkora sikereket, a minap is azon nyafogott fél órát, hogy neki miért nincs vasfoga, most azonnal akar vasfogat, és nem hosszú idő múlva, mikor lesz neki már végre vasfoga. Szerencse, hogy ismerem a humorát, valamint van egy mások által betegségnek nevezett tulajdonságom, miszerint egy témára bárhány példát fel tudok sorolni (úgynevezett felsorolás betegségem van). Így végül sikerült leszerenem azzal, hogy mimindent fogunk neki beültetni vasfognak, és akkor mi fog történni. Például az ereszcsatornát, és akkor a száján fog kicsorogni az eső vagy a fűnyírót, és akkor úgy nyír majd füvet, hogy lerágja. Ezen szerencsére röhögőgörcsöt kapott, és befejezte a kesergést, viszont az "és még miből csinálunk nekem vasfogat" kérdést még meg kellett válaszolnom vagy harmincszor. És én álltam a sarat hősiesen. Eléggé alátesz a felsorolásbetegségemnek a Mihály azzal, hogy ilyen sokat használja az "és még mi/ki?" kifejezéseket, jól kiegészítjük egymást. Amúgy nem mindig vagyok ilyen jókedvemben, szoktam arra hivatkozni, hogy nincs erőm. Sőt ma este például, amikor a Miska és a Vica ahelyett, hogy elaludtak volna, úgy viselkedtek, mint valami táborozó kisiskolások, akik szivatják a tanárt azzal, hogy vihognak, amikor az kiteszi a lábát a szobából, egészen kikeltem magamból, hogy mennyire elegem van belőlük. Ezek ketten kezdenek igazi testvérek lenni, együtt hintáznak, együtt csúszdáznak, vihognak, veszekszenek és verekszenek. A Jancsival most kevesebbet vannak, mint egymással, az ovi miatt, de amúgy hárman is jóban vannak, a Vicuka  Jancsit is szokta nyaggatni, senki ne aggódjon, hogy ő kimarad. Csak most arra csodálkozom rá éppen, hogy milyen az, amikor két ilyen hagyományosan működő gyerek egymás testvére lesz. Mit ne mondjak, elég szórakoztató. De attól még, mint ahogy fentebb említettem,  elegem van belőlük! A Vicuka (neki is szoktam boldogságot kíváni), mint kiderült, elég temperamentumos teremtés, ha például valami nem úgy van, ahogy szeretné, akkor egész egyszerűen szétver mindenkit maga körül. Mellé még kiabál is. Alig látszik ki a földből, kb 400 napja él köztünk, és akkor fogja magát, és verekszik, csapkod, meg rúg, meg üvöltözik, csak mert megpróbáltam egy kiflit adni neki, amikor ő nem is éhes volt, hanem mondjuk, álmos. Most megbotránkozottnak tűnhet a hangnemem, de valójában nagyon viccesnek találom a Vicuka viselkedését. Egyelőre legalábbis. Kicsit abban reménykedem, hogyha meglesz az eszköztára ahhoz, hogy elmondja, mit szeretne, kevesebb bosszúság éri majd az életben. Viszont jaj annak, aki még így is bosszúságot okoz majd neki. Például most úgy közlekedik, hogy egy dömpert tol maga előtt, miközben a térdein jár, de az a szemét dömper csomószor nem arra megy, amerre a Vicuka szeretné, ilyenkor a dömper kap pár kurva nagyot a fejére, majd a Vicuka a földre borul és jajveszékel, ekkor jövök én, és beállítom a dömpert a feltételezett jó irányba, amit ha eltalálok, akkor a Vicu, mintha mi sem történt volna, elégedetten továbbgyalogol, ha nem, akkor végképp kikészül. Szerencsére a mai napon megtanulta irányba állítani a járművét, így ma már kevesebb volt köztük a konfliktus. Mindeközben persze annyira cuki, hogy amelett eltörpül, mekkora szipirtyó (ahogy az apukája hívja ezt a viselkedést). Hát így éldegélünk a legvidámabb Jánossal, a mindent tudni akaró Mihállyal, és a tűzrőlpattant Vicukával , ja és még van  a kutya is, aki még mindig nem vette észre, hogy ő nem az édesgyermekem. Biztos, mert ugyanolyan színű a haja, mint a többieknek, és ez megtéveszti.

2014. április 3., csütörtök

Egy

A Vicuka meg egy éves. Jaj az a kis Vicuka, az egy olyan cukker. Édesapja és én homályos tekintettel bámuljuk minden mozdulatát, de azt nem tudom, hogy ez az életkorának, a nemének, a mi lelkiállapotunknak vagy az ő csodálatosságának köszönhető-e. Először is nagyon cukik a fogai, ettől igazán aranyos nyulacska arca van, jóféle nyulacska, nem akármilyen. Másodszor is egész nap kotkodácsol, a világ legviccesebb hangjait adja ki, ezek persze leírva hülyén veszik ki magukat, így, hogy: táktáktáktáktákták meg dágádágádágádágdágá, hanem a Vicuka hangján mondva nincs, aki ne olvadna el, legalábbis a családban nincs. Ja de, a Miska. Harmadszoris, nagyon vicces kislány, szeret tréfálni, a Miskát szereti heccelni a legjobban, például amikor a Mihály este kidől, akkor nekifutásból bemászik az ágyába, piszkálja a fejét, fetreng a párnái közt, és hozzá vihog. Ha ugyanehhez még ébren van a Miska, akkor egy darabig dögönyözik egymást, aztán a Miska panaszkodni kezd, hogy a Bicuka nem hagyja őt békén, akkor Bicukát kiemelem onnan, mire ő rámnéz szemtelen arckifejezéssel, kicsit megrázza a fejét, és már fut is vissza és folytatja a marháskodást. Én elfelejtettem, hogy az egyévesek már ilyen okosak. 365 nap telt el azóta, hogy kidugta a fejét a világra, és viccelődik. Ez olyan különös és csodálatos dolog. A Jancsit kevésbé hecceli, mert azt már tudja, hogy ő nem szereti ha bizgetik a fejét, ezért mivel a bántalmazás és a játszás között még nem mozog magabiztosan, inkább óvatos, a minap is kérdőn rémnézett, hogy szabad-e a kis vaslábossal ütögetni a Jancsi fejét, és én mondtam, hogy nem, ahogy azt kell. Amúgy eléggé szófogadó a Vicu, ami megintcsak nagyon meglepő, mert pl a Miska világ életében süketnek tettette magát, ha rászóltam valamiért. A Vica, ha rászólok, leül és keserves sírásra fakad, hogy miért, miért élünk egy olyan kegyetlen világban, ahol nem engedi meg az anyám, hogy villanyáramba nyúljak!!!!??? Viszont szótfogad. Kell-e mondanom,  hogy mennyire cuki ilyenkor? Aztán még azzal van elfoglalva, hogy felmászik a dolgokra, emelgeti azokat a kis lábait, hogy feljusson a virágföldes zsákokon keresztül a teraszra, meg a kisszéken át a kisasztalon keresztül, a Jancsin és székén át a mikró tetejére, és 5 méter távolságból már tolatva közelít meg minden lejtőt és peremet, el tudjátok képzelni, hogy ilyenkor is mennyire cuki? Ezen kívül szeret főzni, kis lábosban keverget kis fakanállal, gondolom, elleste tőlem, hát erre is mi mást mondhatnék, minthogy mennyire cuki már, ahogy keverget!!! Közben pedig olyan mocskos, mint Kukalakó Oszkár, mászkál a kertben meg a szutyok konyhakövön, és szívesen mondanám, hogy nem eszi meg a mosogatószivacsot, a koszos krumplit héjastul és a szárnyashangyát, de ez nem volna igaz. Mivel nem hajlandó higgadtan a székében ülni, kénytelen ilyen harmadik világbéli körülmények között csúszni mászni, amíg a Jancsit megetetem. Amúgy, ha elég gyors vagyok, kiköpi nekem, amit a szájába vett, innen tudok például a szárnyashangyáról. Valamint eddig ő tűnik a kutya leglelkesebb hívének, sikítva üdvözli, ha látja, és szokta simogatni is. Egy napon majd a retiküljébe is beteheti. Szóval a Vicuka ilyen, ragyogó, de soha többé nem kap csokitortát este 6-kor se ő se a Miska (még jó, hogy a Jancsi nem kapott), mert mégegy olyan éjszakát nem bírok ki, hogy ketten hánykolódnak-vetődnek fel s alá kettőnk közt, mert bekokainoztak ettől a rohadt kapudrog csokitól.
Isten éltesse a drága Vicukát is, legyen ő is nagyon boldog és a Miska is, attól még, hogy most pont nincs szülinapja!
Amúgypedig ilyen szép: