Tulipánból paprika, paprikából Jancsika, Jancsikából kiskirály, kiskirályból tulipán.

2014. április 3., csütörtök

Egy

A Vicuka meg egy éves. Jaj az a kis Vicuka, az egy olyan cukker. Édesapja és én homályos tekintettel bámuljuk minden mozdulatát, de azt nem tudom, hogy ez az életkorának, a nemének, a mi lelkiállapotunknak vagy az ő csodálatosságának köszönhető-e. Először is nagyon cukik a fogai, ettől igazán aranyos nyulacska arca van, jóféle nyulacska, nem akármilyen. Másodszor is egész nap kotkodácsol, a világ legviccesebb hangajait adja ki, ezek persze leírva hülyén veszik ki magukat, így, hogy:  táktáktáktáktákták meg dágádágádágádágdágá, hanem a Vicuka hagján mondva nincs, aki ne olvadna el, legalábbis a családban nincs. Ja de, a Miska. Harmadszoris, nagyon vicces kislány, szeret tréfálni, a Miskát szereti heccelni a legjobban, péládul amikor a Mihály este kidől, akkor nekifutásból bemászik az ágyába, piszkálja a fejét, fetreng a párnái közt, és hozzá vihog. Ha ugyanehhez még ébren van a Miska, akkor egy darabig dögönyözik egymást, aztán a Miska panaszkodni kezd, hogy a Bicuka nem hagyja őt békén, akkor Bicukát kiemelem onnan, mire ő ámnéz szemtelen arckifejezéssel, kicsit megrázza a fejét, és már fut is vissza és folytatja a marháskodást. Én elfelejtettem, hogy az egyévesek már ilyen okosak. 365 nap telt el azóta, hogy kidugta a fejét a világra, és viccelődik. Ez olyan különös és csodálatos dolog.  A Jancsit kevésbé hecceli, mert azt már tudja, hogy ő nem szereti ha bizgetik a fejét, ezért mivel a bántalmazás és a játszás között még nem mozog magabiztosan, inkább óvatos, a minap is kérdőn rémnézett, hogy szabad-e a kis vaslábossal ütögetni a Jancsi fejét, és én mondtam, hogy nem, ahogy azt kell. Amúgy eléggé szófogadó a Vicu, ami megintcsak nagyon meglepő, mert pl a Miska világ életében süketnek tettette magát, ha rászóltam valamiért. A Vica, ha rászólok, leül és keserves sírásra fakad, hogy miért, miért élünk egy olyan kegyetlen világban, ahol nem engedi meg az anyám, hogy villanyáramba nyúljak!!!!??? Viszont szótfogad. Kell-e mondanom,  hogy mennyire cuki ilyenkor? Aztán még azzal van elfogalalva, hogy felmászik a dolgokra, emelgeti azokat a kis lábait, hogy feljusson a virágföldes zsákokon keresztül a teraszra, meg a kisszéken át a kisasztalon keresztül, a Jancsin és székén át a mikró tetejére, és 5 méter távolságból már tolatva közelít meg minden lejtőt és peremet, el tudjátok képzelni, hogy ilyenkor is mennyire cuki? ezenkívül szeret főzni, kis lábosban keverget kis fakanállal, gondolom, elleste tőlem, hát erre is mi mást mondhatnék, minthogy mennyire cuki már, ahogy keverget!!! Közben pedig olyan mocskos, mint Kukalakó Oszkár, mászkál a kertben meg a szutyok konyhakövön, és szívesen mondanám, hogy nem eszi meg a mosogatószívacsot, a koszos krumplit héjjastul és a szárnyashangyát, de ez nem volna igaz. Mivel nem hajlandó higgadtan a székében ülni, kénytelen ilyen harmadik világbéli körülmények között csúszni mászni, amíg a Jancsit megetetem. Amúgy , ha elég gyors vagyok, kiköpi nekem, amit a szájába vett, innen tudok például a szárnyashangyáról. Valamint eddig ő tűnik a kutya leglelkesebb hívének, sikítva üdvözli, ha látja, és szokta simogatni is. Egy napon majd a retiküljébe is beteheti.  Szóval a Vicuka ilyen, ragyogó, de soha többé nem kap csokitortát este 6-kor se ő se a Miska (még jó, hogy a Jancsi nem kapott), mert mégegy olyan éjszakát nem bírok ki, hogy ketten hánykolódnak-vetődnek fel s alá kettőnk közt, mert bekokainoztak ettől a rohadt kapudrog csokitól.
Isten éltesse a drága Vicukát is, legyen ő is nagyon boldog és a Miska is, attól még, hogy most pont nincs szülinapja!
Amúgypedig ilyen szép:





2014. március 30., vasárnap

Hat

Hat éves az a kis Jánokka! Drága édespofájú csodaszívű Jánokka legyél mindig nagyon boldog, eddig is csak ezt kívántam, eztán is csak ezt kívánom neked! A többit majd intézi, akire tartozik.
Hogyan is tudnám én azt visszadni, hogy milyen egy pofa a Jánosom? Zseniális teremtmény. Jó a fülét valahogy jobban is összerakhatták volna, mert az elmúlt majd három hét a füle jegyében telt, de legalább sokat voltunk együtt, igaz ez a dolog nehézsége is volt egyben.
Ma például a szülinapi ünnepségén hirtelen "elment a kedvem az egésztől" fejet kezdett vágni, amire én nagyon érzékeny vagyok, nem bírom ugyanis elviselni, ha nem ér fülig a szája. Elég kemény elvárás, tudom. És kiderült, hogy az volt a baja, hogy megkapta az ajándékait és a tortát akkor még nem és azt hitte, hogy nem fog tortát kapni. Tényleg tök csalódott volt, olyan cuki. Persze, hogy kapott aztán gesztenyepürés habtortát, mert végre van valami , amit szeret, és amit a cukrászat terén nyújtani lehet neki. Tavaly sós répatortát kért, azelőtt pedig sütőtökös kelbimbófőzeléket. Gondolhatjátok, hogy örültem, hogy végre valami tortaszerű tortája lehet. Egész délelőtt azt sütöttem vele együtt, az oviban Ügyes Kéznek keresztelt jobb kezével kevergettük meg vertük a habot. Kapott "Fruzsival kettesben tölthető nap" kupont és sok olvasnivalót, mert az a kedvenc elfoglaltásagainak egyike, az Ügyes Keze például csodálatosan tud lapozni. Ez azért nagy szó, mert az Ügyes Keze csomó ideig Begurnyasztott  Nem Létező Kéz volt, nem használta nem nyúlt vele, csak begurnyasztva tartogatta a jobboldalán. Most pedig ez a keze a főszereplő, a másik keze a kevésbé komoly Játszós Kéz elnevezést kapta, mert az csak izgágán keresgél kapargál a világban, de a fontos dolgokat nem ő intézi.
Aztán még nagyon vicces is a János, például kérdeztem a múltkor, hogy hogy is van az Ákombákom című dal szövege tovább, mert elfelejtettem, mire közölte a tábláján, hogy úgy, hogy vacak a hideg. Amikor meg azt mondtam neki, hogy ne lógassa már a fejét, mint egy béka (nem tudom, miért pont a béka lógatja szerintem a fejét), akkor egyszercsak jól hallhatóan azt mondta: kvá. Azóta is ezen nevetgélek, hogy miylen vicceset szólt be a hangjával. És nem egyszeri eset volt, mert ezután nyilván ötvenszer megkérdeztem mit mond a béka, meg ilyen hülyeségek, és mindannyiszor kvá volt a válasz.
Valamint azt is megtudtam, hogy ha nagy lesz gyógyító lesz, a Miska is az lesz, de ő fa gyógyító, a Vicuka pedig ragyogó lesz. Oli le is vonta a tanulságot, hogy akkor a Jancsi sámán lesz, a Vicuka színésznő, a Miska pedig erdész. Büszkék lehetünk majd rájuk a későbbiekben is. Rövid kis ízelítő ez most, három nap múlva az egyéves Vica híreivel jelentkezem. (Na nyílván ki van akadva a Miska, hogy neki nincs igazi teljes saját születésnapja, csak a többieknek,  pedig felajánlottam neki, hogy a 3 és feledik szülinapját megünnepeljük. Erre teljesen kiakadt, mert szerintem nem volt tisztában a megünnepelni szó jelentésével. Ezt azért gondolom, mert miután elmagyaráztam neki, már kevésbé volt rám mérges. De azért elégedettnek nem nevezném, sajnos imád kiakadni és szomorkodni a keserves sorsán. Remélem ezt majd idővel kinövi. Lehet, hogy tőle is örökös jókedvet kéne elvárnom, és akkor tudná mihez tartsa magát.) Addig pedig itt küldöm Jánokka legmegnyerőbb mosolyát, amelyben azóta már egy foggal több vesz részt:


2014. március 8., szombat

4 százlék

Ha valakinek ötlete sincs, kinek adja az adója egy százalékát, nekem rögtön négy is van. Én nem tudok dönteni, remélem igazságosan eloszlanak majd a forintok e négy, mindenképpen arra érdemes bankszámla között. 

2014. február 24., hétfő

De nehéz az iskola ... úgy ahogy van

Hjaj, nagy gondban vagyok mostanában, mert a Jánosnak kéne találnunk egy méltó iskolát, és hát nem dúskál az országunk, de még a városunk se a Jancsi félék számára is elérhető iskolákban.
Elmondom, hogy mit szeretnék, ez egy amolyan utópista szocialista elképzelés, semmi realitása, örüljünk inkább, hogy nem lőnek a főterünkön, és fogjuk be a szánkat.
Szóval azt szeretném, ha lenne egy olyan iskola, ami mindenféle gyerekek számára nyitott, azaz, mindenféle társadalmi réteg, mindenféle színű, vallású, sérültségű tagja előfordul benne. Lenne iskolabusz, ha valaki a hogyanra kíváncsi. Sőt mozgássérült iskolabusz lenne.
És itt tanítanák a gyerekeket a világbékére kisimult arcú, busásan megfizetett jobbnál jobb pedagógusok. Nem fejtek ki minden részletet, erre most nem vagyok fekészülve, de annyi biztos, hogy a Jancsinak legalább 2x1 óra tornaórája és 1 óra egyéni gyógypedagógia órája lenne naponta, a többi időben pedig részt venne a többiek tevékenyéségében egy direkt számára kiutalt segítő társaságában, aki meg is etetné, a leghaladóbb etetésterápiás protokoll szerint, valamint puszilgatná, amikor épp ráérő idejük van, és megtanítaná, hogy szóljon, ha pisilnie kell, amúgy meg, lehetővé tenné számára, hogy semmiből se maradjon ki, a rúdugrás kivételével. Szünetben az iskolaudvar János számára is elérhető játszóterén játszanának, mókusokat és terápiás kutyákat simogatnának, és persze az összes többi gyerekem is odajárhatna, akik sose tudnák meg, milyen szar, amikor elsős  korodban elveszi  a hülye másodikos az ellenőrződet, mert késtél, és ledja az ofődnek, aki ezek után vagy csúnyán beszél veled, és/ vagy ha már gimnázista vagy büntetésből feleltet töriből. Nem ülnének rettegve, amíg a tanár a naplót lapozgatja direkt komótosan, hogy ki feleljen aznap a soros kapcsolásból. Nem csűrné oda a kulcscsomóját a padjukra, mert dumáltak órán, nem kéne egyhelyeben ülniük 5x-6x-7x 45 percet, hanem helyette megtanulnának egymásnak segítve tanulni olyan dolgokról, ami érdekli őket, megtanulnák, hol keressék, amit tudni szeretnének, és megtanulnák megérteni, amit olvasnak, megtanulnának kreatívan, önállóan gondolkodni, bátran kiállni, és elmondani amit gondolnak. Valamint sokat festenének, énekelnének, táncolnának, bukfenceznének és kirándulnának. Azt tudom, hogy amit itt a második felében leírtam, az azért létezik. Járhat alter iskolába a Mihály meg a Vicuka, de én szeretném, ha a Jancsi is velük járhatna. Ma voltam is egy olyan iskolában, ami ilyen, csak sajnos annyira nem, ami nekünk kéne. Bármennyire szeretném, én nem tudom elképzelni, hogy a Jancsi odajár, és nem csak azért mert legmegengedőbb esetben is fel kéne vennünk mellé valakit, aki egész nap ott ül vele, és jóban rosszban kisegíti, megeteti, tornázik vele, stb, hanem, mert a Jancsi tényleg más, mint a többi gyerek, és lehet, hogy nem is lenne jó neki, ha 23 kiabáló és szaladgáló osztálytársa lenne, és a világ kokrétabbik féle tudását kéne elsajátítania az ő kis csavargó lelkével és észjárásával.
Még nem pukkasztom ki az álombuborékomat egy ilyen iskoláról, mert meg lehetne azt oldani, hogy mindenkinek jó legyen, de aminek most realitása van, hogy olyan iskolába kerül, ahol az enyhébben sérült gyerekek osztályai mellett van súlyosan sérült osztály is. Ez végülis nem rossz, ha ők vegyülnek, az már valami, bár én nagyon nagyon hiszek az integrációban, és az olyan gyerekeket, akik vagy nagyon okosak, de nem tudnak odébbmenni, vagy ugyan nem teljesen okosak, de tudnak mozogni, biztosan integrálnám az egészségesekkel, de ha valaki se nem úgy okos, mint ahogy az iskolában elvárják, se nem tud mozogni, az valóban minősített ügy. De ha lennének milliárdjaim, ennek megoldásába fektetném őket. Szóval, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem most két iskolát láttunk, ami gyépés, (Ez ilyen tök negatív kifejezés, holott mindössze annyit tesz gyógypedagógiai. Na mindegy.) de nem kell nagyon aggódnom, hogy elég jók lesznek-e a kisfiam számára, mert úgysincs hely egyikben sem. Akkor most mit csináljak? És mi még az ország elitebbik feléhez tartozunk lakóhelyünket, tanultságunkat, ismerettségeinket és anyagi lehetőségeinket tekintve. Mi talán fogunk találni olyan megoldást,  amivel kb. elégedettek leszünk. De mi lesz az összes többi gyerekkel és a családjukkal? Vagyis mi van velük? És akkor még a cigánygyerekekről, ami a másik szívügyem, nem is beszéltem: arról beszéljen ez a nóta itt. Na jó, mindjárt sírok. Nem tud valaki egy jó kis iskolát? Vagy pár milliárdot, vagy csak milliócskát adni a fent említett jó célra?  Na jó, ha nem lesz semmi, maradunk az oviban, ott legalább mindenki cuki, jó az oktatás, és egész nap puszilgatják a gyerekeket, csak sajnos nem 23 éves korukig.

2014. január 9., csütörtök

Boldog jóév

Ez egy kikényszerítet bejegyzés, de nagyonis jogos, ha az ember blogot ír, akkor írjon blogot. A bejegyzésgyakoriságot illetően nem teszek újévi fogadalmat, mert kizártnak tartom, hogy betartanám, én annál sokkalta trehányabb vagyok.
Mellesleg rengeteg a dolgom. De erről még nem beszélhetek, csak homályosan. az történt ugyanis, hogy annyira elkezdtem begolyózni attól, hogy úristen már vagy öt éve nem használtam az agyamat, meg hogy jaj mások dolgoznak, hiába van gyerekük meg még néhány ilyen meghasonlott gondolat,   hogy gyorsan  egyszerre belevágtam két különböző, ámde egyenként is elegendő dologba. Pénzt még egyikkel sem keresek, az agyamat viszont kénytelen vagyok használni, mégha ez nehezemre is esik. Az egyik a meseterápia a másikat majd elmondom, ha már el lehet.
A meseterápiát most tanulom, de feltett szándékom, hogy nem fogok félni használni is. Egyelőre itthon bontogatom a szárnyaimat, és gyermekeimnek a leghátborzongatóbb Grimm és egyéb meséket mesélem esténként, amit eléggé szeretnek. A Miska kedvence a Három kismalac, a Jancsié a Hét kecskegidához nagyon hasonlító, ámde annál még eggyel izgalmasabb (igen, van még annál is izgalmasabb) Csengettyűslábú kecske című mese. A Vica kedvence pedig én magam vagyok, de erről majd később bővebben beszélek. Szóval mesélünk sokat, meg halandzsás mondókákkal teremtjük a hangulatot. Ezek olyannyira beváltak, hogy olyan esetekben, amikor én magam vagyok a végelgyengülés vagy az idegösszeomlás határán, néha van annyi lélekjelenétem, hogy előkapjak egy afrikai kibelezett tököt, és azon dobolva halandzsamondókákkal emeljem a délután fényét, a Jancsi ilyenkor kurjongatni szokott az extázistól, a Vica örvendezik, a Miska inkább csendben elviseli a helyzetet, de később szoktam hallani, ahogy magában dörmögi az apacukafundalukákat. De nem mindig van ez, többnyire csak simán ordibálok, vagy méltatlankodom, ha betelik a türelmem pohara. Be szokott.
Lényeg a lényeg, abban egészen biztos vagyok, hogy a  mesék és a mondókák működnek, és ez nagy megkönnyebbülés az eddig módszer nélkül tengődő pszichológus végzettségemnek és a nagyívű terveimnek.
Ja igen közben karácsony is volt meg ilyenek, de erről nem akarok beszámolni, mert három gyerekkel harminc fős családi ebédeken részvenni, úgy hogy ebből kettőt felváltva tartok az ölemben 6 órán keresztül, nem egy nagy áhitat és elcsendesülés. A szilvesztert pedig négy (három saját + egy unokahúg) kisgyermekkel tölteni, többek szerint tripla lúzerségnek tűnhet, így ezt sem részletezem. Amúgy jó volt, csak fárasztó.
Ami az életet még bonyolítja, hogy a Vicukát utólérte a szeparációs szorongás, és aranyos kisbabából egy idegengyűlölő nyakbaakaszthatós csimpánzmajom lett. Jó közben azért aranyos baba is maradt mellé, akitől simán elviselem, hogy csak az én vagy az édesapja ölében hajlandó lenni (tulajdonképpen még viccesnek is találom, hogy mindenkire mosolyog, de ha bárki, tényleg bárki, akár a saját szülőnagyanyja az ölébe veszi, zokogni kezd), elvislem, hogy eddig aludt éjjelente,  mostmeg néha kitalálja fél 4-kor, hogy reggel van, és kurjongat meg rámászik a fejemre és ütöget, és amúgyis ötvenszer felkel miután lefeküdt, de annyira cukin tud kurjongatni, hogy nem szoktam rá haragudni. Elviselem, hogy három nanoszekundumra se lehet kimoccanni a látóteréből, mert idegösszeomlást kap, mert ezt is olyan aranyosnak találom, na de azt hogy képzeli, hogy a Jancsit kilöki az ölemből?! Eddig is megfigyeltem, hogyha a Jancsi hazajön az oviból, és végre keblemre ölelhetem (ölelhetném!), jön a Vica és ránkmászik, amit a Jancsi kifejezetten rossznéven vesz és feszeng meg fintorog, mert ahogy nagy bölcsen megállapította, a Vicukának meg kell mondani, hogy "a Jancsi mamája is vagyok". Na de amit ma művelt, az mindennek a teteje volt, előadott egy hatalmas drámát, hogy, nekem a Jancsi miért ül az ölemben, és akkor neki ki lesz az anyukája, és fél órán keresztül sikítva zokogott, és ostromolt, és a kis babafejecskéjável tolta ki a Jancsit az ölemből, meg a babakezeivel ütögette. Azt tudtam az elején, hogy na eddig és ne tovább, az biztos, hogy ebben az esetben nem fogok engedelmeskedni rendkívüli akaratának, de nem számítottam ilyen kitartó és elszánt dühre és búbánatra. Végül nem győzött, mi győztünk a Jancsival, aki az egészet komoly és komor ábrázattal, de a drámának fittyethányó lelkierővel tűrt, viszont arról számolt, be, amit magam is éreztem, hogy sajnálja a Vicát, de nem hajlandó lemondani az ölemben ülésről. Mindeközben a Vica is az ölemben volt ám, nem az történt, hogy őt kisemmiztük, de ő még az osztozkodás gondolatától is elhatárolódott. Szóval ott toporzékolt minimum fél órát, aztán abbahagyta, még párszor rákezdte, de aztán végleg abbahagyta. Kíváncsi vagyok, hogy megtanulta-e a leckét, hogy a testvérbátyjait ezentúl tartsa tiszteletben vagy további drámákat kell még átélnünk. Félek, hogy kell még dráma, Vicuka átütő önérzettel rendelkezik, és nagyon szeret engem. Tulajdonképpen nagyon tetszik nekem a kislányom, de azért mindennek van határa. Meg is van az eredménye ennek a magavisletnek, mert a Miska átpártolt a Jancsihoz, és mostmár a Vicát veri is a szeretgetés mellett, és szeretgetni is úgy szokta, hogy ráfekszik teljes testsúlyával. A Jancsit viszont sose bántja már, hanem csiklandozza, hogy jöhögjön. Micsoda családdinamika. Mi lesz még itt?  Amúgy pedig mindenkinek nagyon nagyon boldog jóévet kívánok, ahogy a Miska mondaná. Én most a boldog jóéven kívül csak azt várom, hogy teljen az idő, és mindenki nőjön nagyobbra gyorsan.

2013. december 8., vasárnap

Epret, kekszet, kesztyűt, gesztenyét

Úgy kezdődött, hogy a Miskával a piacon megbeszéltük, hogy mit kér a Mikulástól, és a felsoroltakból az alábbi rigmust illesztettük össze: Epret, kekszet, kesztyűt, gesztenyét! Majd én, mivel kicsit már ilyen kattant állapotban vagyok, ezt kántáltam egész nap. Például akkor is, amikor János hazaérkezett az óvodából, ahol amúgy a múlt héten a gesztenyepürét tanulták. Minden héten tanulnak egy ételt, amit meg is kóstolnak. A Jancsiról tudni kell, hogy ő szájon át jelképes mennyiségű ételt fogyaszt, ő elegánsan, csövön étkezik, hogy ne kelljen villát emelgetnie a szájához meg ilyenek. Az ételek amúgy már (hála az ovinak) érdeklik, de a nulláról sőt a mínusz 150-ről megtanulni enni, az elég nagy feladat, szóval most ott tartunk, hogy nagy lelkesedéssel kóstol meg egy csomó mindent, de ebből igen kevés az, amit le is nyel. Úgy értem, nem kevés féle, hanem kevés mennyiség. Mondjuk három centiliter per étkezés. De hajdanán onnan kezdtük, hogy hozzáértem az arcához, és elhányta magát. Na ehhez képest az alábbi beszélgetések zajlottak le köztünk Szent Miklós napja környékén:
1.
Én (kántálom) : epret , kekszet, kesztyűt gesztenyét... Jancsi és te mit kérsz a Mikulástól?
J: éneket
Én: hogy énekeljen neked a Mikulás?
J: nem
Én: ja hogy azt, ami az énekben van, amit most kántáltam? Ugyanaz kéred, mint a Miska? Epret kekszet, gesztenyét...?
J: igen
Én: oké, átadom neki ezt az üzenetet

2.
Idő: Mikulás reggele, ami nálunk szégyen szemre szombaton volt péntek helyett, hogy ne késsünk el még annál is jobban az oviból, mint szoktunk. Mihály már fél 6 kor őrjöngve érkezik az összes csizmával és csomaggal, én ugrom, mert tudom, hogy ez az a nap, amikor nem küldhetem el szokásomhoz híven a jó édesanyjába, hogy mért kelt ilyen korán. Minden epret és gesztenyét szétszór a lakásban/megesz, mire a Jancsi felkel kb egy darab mamusz van az ablakban benne egy csokimikulással, mert azt tilalom alá helyztem. A Jancsinak így ezt a  csokimikulást prezentálom, majd megkérdezem, hogy mit kér reggelire.
J: Habot
Én: Milyen habot, tejszínhabot?
J:Igen
Én: Sajnos az nincs itthon, Jancsi!
J: Habal jó az étel!
Én: Ne haragudj, sajna nincsen hab
J: Jancsi bús!
Én: Jaj megígérem, hogy szerzek majd habot, de most mit kérsz kását vagy banánt vagy avokádót vagy mit?
J: Nagy baszameg nincs hab! Nagy csalódás a Mikulás!
Én: de hát Jancsi nem is kértél habot a Mikulástól?
És akkor rájöttem, hogy de! Ő tejszínhabos gesztenyepürére gondolt, amikor a gesztenyéről beszélt, és ez a habot kéri most számon a Mikuláson. Gesztenyét, amúgy kapott, csak nem ilyen cukrászdás kiszerelésben, de végül minden jóra fordult, mert kapott epres gesztenyét, és nagyon boldog volt. Én pedig azóta is ezen a párbeszéden nevetek naphosszat.